Amióta megismertem Kolodko szobrait, az ungvári születésű magyar, Kolodko Mihály nemzetközi ismertséget kivívó miniszobrait, azóta rajongója vagyok a művésznek. Ez persze magánügy.
Ragyogás. Nem, korántsem Stephen King regényéről, majd az abból adaptált Kubrick-horrorról van szó. Ez egészen más. Egy ifjú csillag tündöklése, ragyogása, akinek egyedülálló tehetsége új fejezetet nyit a nemzetközi, a magyar, no és persze a cívisvárosi sporttörténelemben. Ő Vámos Petra.
Egy kis csapat, amely önmaga történelmét írta, írja, és alighanem a magyar kézilabdázás jelenkorának aktuális riválisai szívébe is belopja magát: jegyzet a Kozármisleny csapatának szívmelengető gesztusáról és harciasságáról.
Lehet-e karácsonyi hangulat hó nélkül? Nos, ami azt illeti a természeti jelek alapján nyakunkon az enyhe telek, havat pedig errefelé az Alföldön – már úgy klasszikus értelmében – hosszú esztendők óta nem láttunk. Megkockáztatom, igenis van hamisítatlan karácsony nélküle.
Túlzás volna azt állítani, hogy a DEAC férfi kosarasai az elmúlt esztendőkhöz képest jelentős előretörést produkálnak, különösen idegenbeli mérkőzéseiket tekintve. Az idei mérleg a riválisok otthonában mindösszesen egy győzelem az öt bukással szemben. Ráadásul az újonc és a tökutolsó is simán elkapta az egyetemieket.
Gyorsan közeleg a karácsony. Ez az időszak a felgyorsult, digitalizáció-befolyásolta, globális piacra épülő világban természetesen egyre inkább szól a féktelen vásárlásról, boltrohamról, ajándékkeresésről. E sebes pillanatokban pedig különösen is felháborító tud lenni egy-egy, a kereskedői vénát minden tekintetben nélkülöző eladó arroganciája – a Yettel bizonyította.
A dán-norvég-svéd közös rendezésű női kézilabda-világbajnokság még csak néhány napja kezdődött, de máris hangos a világsajtó az egyébként méltán jogosnak tűnő, nyers és egyenes kritikáktól. Ez pedig akarva-akaratlanul is eszünkbe juttatja a 2022-es katari foci-vb-n történteket.
Vannak, akik tudnak örülni egy döntetlennek is. Pláne, ha az az iksz az egyenes kijutást jelenti hazánk hős tizenegye számára. No meg vannak azok, akik a győzelmet is megmagyarázzák, miért nem jó. Ez utóbbitól válik kis hazánk tízmillió futballedző országává.
Túlvagyunk az idei november naptári nyitónapján. A temetők megteltek emlékezőkkel mindenszentek, illetve halottak napján egyaránt. Volt, aki már ezeket megelőzően elhelyezte az emlékezés lángját és virágait szerettei sírjára. No, de vajon valóban az érzelem és az emlékezés, a hiány vezérel ilyenkor vagy csupán a dátum?
Egy Follow the Flow-idézet jut eszembe: „…ez egy hullámvasút és én utas maradok.”. Pedig amikor hamvaiból éledt újjá a debreceni főnix, állva hagyva a Körmendet, reményteli mosollyal arcunkon zakatoltunk tovább. Csak az újonc letörölte.
A nemzeti ünnepeink, piros betűs munkaszüneti napjaink nem csupán a maguk dicső fényében, de naptári szempontból is különösen jelentősek. Ilyenkor a nemzet megpihen, emlékezik, illetve az ezeket megelőző napokon egy kicsivel több lehetőségünk nyílik, hiszen nem kell készülni másnapi kötelezettségeinkre – tisztelet a kivételnek. Debrecen egy kicsit szomorkásan lepett meg e tekintetben.
Nem könnyű mankóval, ortopéd cipőben, műtött, csonkolt, darabolt lábbal métereket megtenni. Még ha csupán öt méterről is van szó. Lábnak nevezett, fájó végtagokkal. Úgy mondják: gyalog.
Bródy ezt is megénekelte. Megénekelte, és tudta, hogy „…lesz még egyszer új tavasz…” az ősz után. Elmúlt egy újabb nyár, megannyi élménnyel, emlékkel, örömmel és fájdalommal. S emlékszem még, milyen csodálatos volt a Balaton kékje, a fesztivál moraja. Mégsem bánom, hogy vége. Ez az ősz valahogy más.
Sokáig gondolkodtam, megírjam-e Avi történetét. Öt napja beszélgetünk. Vasárnap először, aztán mostanáig. Utoljára nyáron telefonozgattunk. Akkor mondta, tagja lett az izraeli, bő válogatott keretnek, de szívesen jönne Debrecenbe focizni.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.