Túlvagyunk az idei november naptári nyitónapján. A temetők megteltek emlékezőkkel mindenszentek, illetve halottak napján egyaránt. Volt, aki már ezeket megelőzően elhelyezte az emlékezés lángját és virágait szerettei sírjára. No, de vajon valóban az érzelem és az emlékezés, a hiány vezérel ilyenkor vagy csupán a dátum?
Ki így, ki úgy emlékezett meg október 31. és november 1. napjáról. Egyesek rémisztő maszkokat öltöttek, jelmezt húztak, úgy indultak neki az éjszakának. A megosztott hazai társadalom másik fele autóba ült vagy épp gyalog indult útnak, kezében gyertyákkal, koszorúkkal, virágokkal. Most inkább ez utóbbival kapcsolatos kérdést tennék fel. Vajon ezen a napon valamennyien igazán szívből látogatunk el azokhoz, akik örökre a sírkertben pihennek? Vagy csupán azért, mert a naptárban újra eljött ez a dátum, a társadalmi szokás-, illetve hagyománykör ezt diktálja? Nos, nehéz lenne ezt megállapítani mindenkiről egyesével. Ettől függetlenül úgy gondolom, kétségkívül az előbbi opció az egyetlen helyes és elfogadható út. Szeretteink ugyanis korántsem szabad, hogy kizárólag egy dátum erejéig legyenek fontosak, és csak akkor emlékezzünk meg róluk. Nyilvánvalóan nem ritka az olyan eset, amely földrajzi, egészségügyi okoknál fogva nem lehetséges ellátogatni gyakrabban vagy általában bármikor a temetőbe, a nagy többség mégis ekkor vásárolja meg és helyezi el az emlékezés jelképeit.
Persze otthon egy gyertya meggyújtása szerettünk emlékére ugyanolyan szimbolikus és fontos lehet, hiszen elvégre az emléke ott él velünk a magunk magányában. Csupán az a furcsa az egészben, hogy ilyenkor a temető mintha egyfajta kényszer hatására válna „közösségi térré”, és sokkal inkább a csillagos eget idéző mécsestenger látványa vonz sokakat, mintsem az őszinte emlékek és szeretet, illetve szerettünk hiánya. Amennyiben ez valóban megvan, úgy az év minden napja legyen mindenszentek vagy halottak – sőt, inkább a kellemes emlékek – napja! Vagy legalábbis ne csak egy a háromszázhatvanötből!
Barna Marci
Új hozzászólás