„Norge er dere. Norge er oss.” – avagy „Norvégia ti vagytok. Norvégia mi vagyunk.” – mondta V. Harald király 2016. szeptember 1-én egy oslói kerti fogadáson, a Slottsparkenben elhangzott emlékezetes beszédében. Azzal, hogy mindenki része Norvégiának, és ő maga sem tesz különbséget az emberek között, talán semmi nem mutatja meg pontosabban, milyen uralkodó volt a 89 éves korában elhunyt norvég király. Ő ugyanis sosem egy távoli uralkodóként beszélt az országról, hanem úgy, mint amelynek ő maga is szerves része.
Erre utalt Masud Gharahkhani, a norvég parlament, a Storting elnöke is, amikor „folkets konge”, azaz „a nép királya” kifejezéssel illette őt. Vele egyúttal egy olyan korszak is véget ért 2026. augusztus 28-án, amelyben a norvég monarchia talán minden korábbinál emberközelibbé vált.
Olyan ember volt, aki több mint három évtizeden át állt Norvégia élén. Közvetlenségével, humorával és emberségével olyan uralkodóvá vált, akit a norvégok közül sokan nem csupán tiszteltek, hanem sajátjuknak is éreztek. Ezt számtalan alkalommal bizonyította. A 2011-es terrortámadások után, a Spektrumban tartott beszédében az összetartozás fontosságára hívta fel a figyelmet, amikor hétköznapi emberként nyilvánult meg. „Mint apa, nagyapa és férj, csak sejteni tudom a fájdalmukat. Az ország királyaként együtt érzek mindannyiukkal” – fogalmazott. Többször utazott vonattal és metróval is, találkozott a közlekedési dolgozókkal, és nagy sportrajongóként a síversenyeken is ugyanolyan szenvedéllyel szurkolt, mint bárki más.
Humorát sem rejtette véka alá. Saját magán is tudott nevetni, hiszen – ahogy maga mondta – az önirónia a legjobb humor. Erre jó példa, amikor három évvel ezelőtt Koppenhágában elesett egy lépcsőn. A mankóval közlekedő király ahelyett, hogy bosszankodott volna, nevetve csak annyit mondott: „Jeg snubla, gikk på trynet”, azaz: „Megbotlottam és pofára estem.”
V. Harald 1937. február 21-én született az Oslo melletti Skaugumban, és ezzel 567 év után ő lett az első Norvégiában született trónörökös. Mindössze hároméves volt, amikor a második világháború alatt a német megszállás elől a királyi család Svédországba, majd később az Egyesült Államokba menekült. 1945-ben tértek vissza Norvégiába.
A háború megtaníthatta neki, mit jelent elveszíteni egy országot – talán ezért is jelentett számára később, amikor 1991-ben király lett, olyan sokat, hogy összekösse annak lakóit. Egyik fontos jelmondata az édesapjától, V. Olavtól megörökölt „Alt for Norge” volt, azaz „Mindent Norvégiáért”. Ez nemcsak egy erős üzenet, hanem a királyi szolgálat lényegét is jól kifejezte. A mondat a sportban is jelmondattá vált, és többek között az idei futball-világbajnokságon Norvégiáért szorító szurkolók is előszeretettel énekelték a Drillos dalát.
Harald maga is sportőrültnek vallotta magát – és nehéz lett volna vitatkozni vele. Három olimpián, 1964-ben, 1968-ban és 1972-ben is képviselhette Norvégiát vitorlázásban. Sőt, első olimpiáján, Tokióban ő vihette a norvég lobogót. Később, 1987-ben a Fram X fedélzetén világbajnok, majd 2005-ben a Fram XV-vel Európa-bajnok lett ebben a sportágban, bizonyítva, hogy a tengeren is megállja a helyét.
A vitorlázás mellett másik nagy szenvedélyének, a horgászatnak is rendszeresen hódolt. Különösen szeretett lazacot és tengeri pisztrángot fogni. Annyira közel állt hozzá ez az életforma, hogy 2010-ben a Gutta på tur című televíziós utazós, természetjáró-gasztroműsor egyik különkiadásában a műsor szereplői pozitív túratársként jellemezték. Arra a kérdésre, miért képes órákig türelmesen várni a kapásra, azt válaszolta, hogy egész nap tudja nézni a víz hullámzását, mert ez jó módja annak, hogy az ember „visszatérjen a földre”. Az említett napon egyébként ő fogta ki a társaság legkisebb pisztrángját egy sikertelen lazacozás után – amit rendkívül jókedvűen fogadott. Ez is megmutatta, mennyire szeretett a természetben lenni és sportolni. A túrázás és a horgászat mellett a síelés nagy megszállottja is volt. Nem meglepő, hogy rendszeresen megjelent a Holmenkollen környéki versenyeken: nem protokollból, hanem őszinte lelkesedésből. Ez pedig jól mutatta a személyiségét is.
A sportok mellett ugyanis felesége, Sonja iránt is rendkívül elkötelezett volt. Ebben is volt valami nagyon norvégosan hétköznapi: szerelmes lett, és trónörökösként is kitartott a választottja mellett. Szembe ment a hagyományokkal és édesapja akaratával is, hiszen akkoriban nem valamelyik európai uralkodócsalád lányát választotta.
Sonja Haraldsennel 1959-ben ismerkedett meg, de kilenc év telt el, mire feleségül vehette a közemberként, egy kereskedőcsaládba született nőt. V. Olafnak még egyfajta „ultimátumot” is adott: ha nem veheti feleségül választottját, akkor egész életében nőtlen marad. Ez akkoriban igen komoly dolognak számított, hiszen ezzel megszakíthatta volna a dinasztikus vérvonalat, és akár a monarchia jövőjét is veszélybe sodorhatta volna.
Apja hosszas egyeztetések után végül áldását adta a frigyre, így 1968-ban összeházasodtak az oslói dómban. Több mint ötven évig tartó házasságuk alatt két gyermekük született: Märtha Louise és Haakon. Sonja nemcsak királynéként, hanem valódi társként is ott állt Harald mellett, és a norvégok is nagyon megszerették a házaspárt. Halála egy nappal az 58. házassági évfordulójuk előtt következett be. Különös időzítése volt ez az életnek: egy hosszú, közös történet szinte ugyanazon a napon ért véget, amelyen egykor elkezdődött.
Az égiek mintha maguk is különös díszletet adtak volna a búcsúhoz. Amikor a Rikshospitaletből átvitték a néhai uralkodó koporsóját a Királyi Palotába, szinte egész nap esett az eső. A norvég állami televízió, az NRK élőben közvetítette a menetet, amelynek útvonalán több ezren álltak sorfalat. Megható volt látni, ahogy az emberek csendben búcsúztak attól a királytól, aki évtizedeken keresztül az életük része volt.
A Királyi Palotánál magam is leróttam a tiszteletemet: párommal egy csokor virággal fejeztük ki együttérzésünket. Rengetegen érkeztek ugyanígy, amit a palota előtt összegyűlt virágok és a gyerekek megható üzenetei is jól mutattak. Sokan pedig arra is vállalkoztak, hogy személyesen búcsúzzanak el a palota kápolnájában V. Harald koporsójától – a bejárat előtt időnként több tízméteres sorok kígyóztak.
A norvég kormány a király halálának napjától a temetés utánig nemzeti gyászidőszakot hirdetett. A királyi rezidenciákon, az állami épületeken és a katonai létesítményeken félárbócra engedték a zászlókat, az ország templomaiban pedig megszólaltak a harangok. A gyász azonban nem csupán hivatalos keretek között jelent meg: emberek ezrei virágokkal, gyertyákkal és személyes üzenetekkel búcsúztak Harald királytól.
A temetés szeptember 9-én lesz az oslói dómban, amely egyben a nemzeti gyászidőszak lezárásának a napja is lesz. A koporsót ünnepélyes menetben viszik majd a Királyi Palotából a dómhoz, a szertartás után pedig az Akershus erőd templomába szállítják, ahol zártkörű megemlékezést tartanak.
„Norge er dere. Norge er oss.” Norvégia ti vagytok. Norvégia mi vagyunk. V. Harald 2016-ban ezekkel a szavakkal beszélt arról, mit jelent számára Norvégia. Most, halálakor pedig talán minden korábbinál világosabbá vált, hogy mit jelentett ő Norvégiának. Nem egyszerűen a királya volt. Egy kicsit maga volt Norvégia.
Faragó László
Új hozzászólás