Mai múzsa

Szűk Balázs, a Díszpolgár munkatársa versben emlékezett meg a napokban elhúnyt tanárról, emberről.

Nagyon szeretem Csokonai Vitéz Mihályt, ekkora tollművészből kevés van az egész világirodalomban. Amilyen Petőfi volt, olyan meg nem is volt. Nem volt, s nincs még egy költő a világon, aki ilyen kevés – voltaképpen hét-nyolc - esztendő alatt ekkora terjedelmű és minőségű életművet hozott volna létre, s aki ekkora hatást tudott volna gyakorolni kortársakra és utódokra. A maguk módján (többnyire bátran) bírálták koruk negatív társadalmi jelenségeit, alakjait, küzdöttek az igazságtalanság ellen. Igazságtalanság ma is van elég, ezért hívtam segítségül a toll óriásait, hogy kölcsönvéve halhatatlan műveik „ruháját”, magam is pellengérre állítsak egyet s mást a mai magyar életből – miközben tisztelgek is e géniuszok előtt.

Péter, amikor árvaként (mindkét szülője szívtelenül elhagyta) a karcagi Sz. S. G. falai közé került, s ott hamarosan kapott is egy szobát, mint aki otthonra lelt, már több éve versírással próbálkozott. Nekem félve mutatta meg a kockás füzetbe írt/túlírt, szabályos versszakokban lüktető érzelmi-naplókat. S akkoriban történt az is, hogy a Zilahról érkező testvériskola tanárai előtt egy szilaj Ady verset is kiteremtett magából, jelezve, hogy a zenei lüktetés élő szavaiban is otthonra talált.