Bús Anikó: Pihenőszoba (novella)

Az alábbi novellát Bús Anikó harmadik, magánkiadásban a napokban megjelenő novelláskötetéből tárjuk olvasóink elé.

Pihenőszoba

A mosolygós, kedves orvos gyakran bejön hozzám. Kérdéseket tesz fel, papírlapokat, színes ceruzákat rak elém…….  Időnként megsimogatja a fejem, ilyenkor mindig eszembe jut a papa…… Pedig olyan jól el tudom rejteni a fejemben…….. bezárom egy titkos szobába, hogy ne gondoljak rá……., mert amikor kijön ebből a titkos szobából, nem tudom megállítani a sírást….. csak jön és jön……………… s gyógyszer, vagy injekció a vége……. amitől a sírás egyre halkul, gyengül….. a szemem lecsukódik és belecsusszanok abba a meleg, puha nyugalomba, mintha egy nagy, színes ruha terülne az emlékeimre……s már nem tudom visszaidézni a papa hangját, a mosolyát. Még a hiányát sem érzem ekkor. Jó lenne nem felébredni ebből a kábulatból. Ahogy tisztul a fejem, ahogy rádöbbenek, hogy hol vagyok …….. az első pillanat iszonyatos fájdalommal hasít belém. Nem emlékezni semmire, erre vágyom. Igazából erre vágyom? Jaj, nem, még a fájdalom sem olyan szörnyű, mint nem emlékezni a hangjára, az arcára, a „jó időkre”, ahogy a betegsége előtti életünket emlegette.

Ma nem rajzolunk, beszélgetünk – az orvos lágy hangja most az övé, nem hasonlítom egy emlék-hanghoz. Hogy is téveszthettem össze eddig…. Most éber vagyok, tiszta a fejem.

Beszél hozzám és jól értem a szavait. Régen voltam ennyire „ébren”.

– Tudod, hogy egy hónapja vagy itt? –elcsodálkozom, mert az idő létezése valahogy eszembe sem jutott.  - Épp a nyári szünet legelején kerültél be hozzánk. Szépen gyógyulsz, talán szeptemberre folytathatod az iskolát. Hányadikat is? – A hatodikat – válaszolom, és emlékeimben feldereng egy ismert, biztonságos világ képe, ahová egy másik, ismert és biztonságos világból jártam sok éven át.

– Emlékszel, miért hoztak ide?  – Tudtam, hogy egyszer meg fogja kérdezni, a filmekben is ilyen kérdéseket szoktak feltenni. Hányszor tettem fel magamban én is ezt a kérdést! De megkérdezni még nem mertem senkitől. Igaz, nem is volt eddig még ennyire tiszta a fejem. Talán a tegnap óta hiányzó kis sárga tablettának köszönhető…. A köd, amelyen át nehezen jutottam a valóságba, mintha lassan felszállna, kitisztulna. De az ideérkezésemre nem emlékszem….

-Mi az utolsó emléked, mielőtt……..   mielőtt idekerültél?

Az emlékek és a gondolatok úgy cikáznak a fejemben, mintha egy már látott film képeit vetítenék őrült összevisszaságban, s azt sem tudom, hol kezdődik és hol végződik ez az ismerős-ismeretlen film.

– Mesélj nekem a papádról – kéri halkan, aggodalmasan, szinte félve.

Csak bámulok magam elé. Mit mondhatnék? Hogy mondhatnám el, hogy mióta az eszemet tudom, mindig és mindenhol a papa volt velem. Ő maradt otthon, miután megszülettem. Nem tudom, miért alakult ez így. Anyám gyakran a szemére vetette, hogy még azt a három évet is elvette tőle. Mindig ő mesélt, futott velem az orvoshoz, virrasztott mellettem, ha beteg voltam. Ő vitt reggel az óvodába, később az iskolába, s mindig ő várt délutánonként azzal a csodálatos, senkiéhez nem hasonítható mosolyával, amely rajtam kívül senkinek nem járt. Láttam én, hogy a gyerekek főként a mamájukkal érkeznek és távoznak, előbb utóbb az is kiderült, hogy a szülőértekezletre is a mamák járnak. Ha így végig gondolom, minden más normálisan működött nálunk is. A mama mosott, főzött, rendbe tartotta a házat, dolgozni járt. Hétvégenként kirándultunk, nyaralni is elmentünk minden évben.

A papa főnök volt a cégében, mindig meg tudta oldani, hogy ott legyen, amikor szükségem van rá. Ott volt a meccseimen, a mandulaműtétemnél, „férfias” tanácsokkal látott el, amikor jött az első gyerekszerelem.

Úgy két éve tudatosult bennem, hogy ami nálunk van, az valahogy nem normális, nem általános. Mégis úgy tűnt, ez mindenkinek megfelel így. A mama szeretett, nem mondhatom, hogy nem törődött velem, de valahogy mindig kicsit kívülálló maradt a papa-fia kettősből. Nem tudom, ő akarta-e így, vagy a papa, vagy csak egyszerűen így alakult.

Akkoriban tűnt fel, hogy a mama milyen hullámzó hangulatú. Vagy indokolatlanul jó kedve volt, hol pedig el-elsírta magát teljesen váratlanul. Ilyenkor szédelgett, botladozott. Reggel sosem, csak délután és este, meg hétvégén, amikor nem dolgozott.

Sosem veszekedtek előttem. Amikor a papa mérgesnek látszott, csak annyit mondott neki: gyere, sétáljunk egyet. S mindegy milyen volt az idő, esett, vagy hőség volt, délután vagy késő este, egy kis időre, talán fél órára lementek az utcára sétálni. Amikor visszajöttek, a mama csupa kedvesség volt, úgy tűnt, mintha valamit nagyon sajnálna.

S aztán a papa kénytelen volt megmondani nekem, hogy a mama alkoholista lett. A munkahelyén senki nem tudta, a családban sem. Igaz, mi voltunk a család. Csak távoli rokonaink voltak, a nagyszülők egyik részről sem éltek már.

Ismertem a kifejezést, de nem tudtam pontosan mit jelent. A papa elmagyarázta, hogy ez egy betegség és segíteni kell a mamának meggyógyulni. Láttam rajta, hogy aggódik és bántja a dolog. Azért kellett elmondania nekem, mert gyakran látta az utóbbi időben, hogy nem értem a mama viselkedését, hogy elbizonytalanodom, amikor össze-vissza beszél, hogy megriadok, amikor váratlanul ingerülten rám kiált.

Valahogy könnyebb volt így, tudni, hogy a mama beteg, nem pedig nem szeret, amikor kiabál.

A papa azt is mondta, hogy talán ő is tehet a mama betegségéről, hogy sosem hagyta, hogy igazán a mamám legyen…. most meg már késő…… majd ha meggyógyul.

Nem tudom már pontosan, de mintha akkoriban, úgy két éve kezdődött volna a papa betegsége is. Először csak furcsán lépett az egyik lábával…… aztán egyre nehezebben ….. majd bottan kezdett járni. Nem is tudom…. annyira gyorsan történt minden.  Hogy mesélhetném el, hogy rohantam haza az iskolából, hogy kitámogassam a papát a vécébe…. ott volt egyedül egész nap az üres lakásban.

A mama esténként megfőzött, volt, amikor mosott és takarított, de szinte sosem volt józan. Reggel, mire felébredtem, már elment dolgozni. Ekkor már veszekedtek. Már nem tudta a papa sétálni hívni, hogy megkíméljen engem a csúnya szavaktól.

Sok csúnya szót, számomra érthetetlen és értelmetlen dolgot hallottam…..  jobb volt, amikor még nem értettem őket. Ma már sok minden világos.

A „pihenőszoba” úgy fél éve került először szóba. Először azt hallottam, hogy a mama kivett a számláról egy csomó pénzt. Pedig már így is kevés volt, a papa sokféle kezelésre járt, sok mindent megpróbált, de egyre romlott az állapota.  Ekkor már kerekesszékben ült.

Aztán kiderült, mire kellett a pénz. A mama megvásárolta a házunk alatt üresen álló garázst. A garázsban mesterek jelentek meg, fúrtak, faragtak, nem tudtam, mi készül, pedig minden reggel belestem iskolába menet.

Lehet, hogy el sem hinné ez a kedves orvos, ha mindezt elmesélném neki.

A garázsból két hét alatt egy kis szoba lett, konyha és zuhanyzó fülkével, speciális vécével.  Egyik nap, amikor a papát kezelésre vitték a betegszállítók, a mama levitte a papa ágyát, számítógépét, s azokat a dolgokat, amelyek fontosak voltak a papának. A kapuban várta a szállítókat. Kinyitotta a garázst, vagyis a „pihenőszobát”. Így nevezte, s bevitette a megdöbbent papát. Én fentről néztem, az ablakból. Nem tudom, mit mondott a papának….. Nekem azt, hogy mindenkinek kényelmesebb így, főleg a papának, senki nem zavarja ott lent, a pihenőszobában. De hát eddig sem zavarta senki. A mama néha már csak késő este jött haza, megtörtén, hogy csak másnap…….  Én meg sosem zavartam a papát.

A mama talán azt sem vette észre, hogy nemsokára már én is a pihenőszobában laktam. Akkor a papa már nagyon nehezen mozgatta a kezeit is. Azt mondogatta nekem, hogy milyen jó, hogy ilyen magas és erős vagyok a sok sporttól, el bírom őt vinni a zuhany alá a karjaimban……  Nem mertem neki megmondani, hogy napról napra kisebb és kisebb……  Amíg tudott kapaszkodni a nyakamban, könnyebben boldogultunk…..

Siettem haza az iskolából, gyorsan elláttam, s ott tanultam mellette. Arról beszélgettünk, hogy milyen jó lesz, ha minden úgy lesz, mint azelőtt. Utazásokat terveztünk, sítúrákat, kalandokat.

Nem lennék képes elmondani, milyen volt, amikor először vettem a kezembe a hatalmasnak tűnő, felnőtt méretű pelenkát, hogy sírtunk, zokogtunk mindketten……    Aztán álmodoztunk, terveztünk tovább.

Én intéztem mindent. Nálam volt a papa bankkártyája……..  Még időben sikerült eladnia a cégét, tudtam, sokáig nem lesznek anyagi gondjaink. Nem volt már miért felmenni a lakásba. Egyre ritkábban volt meleg étel a tűzhelyen, s látszott, a mama már a mosással, takarítással sem törődik. Reggelente kilestem a garázsablakon, láttam, ahogy munkába siet. Rezzenéstelen, kifürkészhetetlen arccal sietett el a garázs előtt. A fejét se fordította felénk.

Furcsa ez a szeretet-gyűlölet. Annyira gyűlöltem a mamát, azért, amit velünk tett. És annyira szerettem. Annyira vágytam rá, hogy a közelünkben legyen. Már azt sem bántam volna, ha támolyog, ha rám kiabál, ha veszekednek……

A doktor biztos meglepődne azon, hogy az iskolában semmit nem vettek észre. Még a jegyeim sem romlottak. Igaz, a fiúkkal nem jártam már el biciklizni, focizni, de olyan hamar elveszíti az ember a fontosságát. Az iskolán kívüli életem egy garázsnyi szobára szűkült, de délutánonként és esténként bejártuk a fél világot, hatalmas hegycsúcsokról csúsztunk le, mélységekbe merültünk és számtalan kalandot éltünk meg képzeletben.

S nemrég – már nem is tudom, hogy számoljam az időt – a papa nem tudta elmondani, amit akart. Ekkor már nem tudta használni a kezeit sem. Etetni, itatni, öltöztetni, fürdetni kellett. A képzelete, a csodás szavai számomra mindent pótoltak. S aztán elkezdődött a legrosszabb…. eleinte csak akadozott a beszéde, majd egyre érthetetlenebbé vált, s alig egy hónap után már a szájáról kellett leolvasnom a szavait. Ekkor már nem „utaztunk”, véget értek a „kalandok”.  A tanév utolsó negyedévében jártunk. Nem tanultam, de bejártam az iskolába. Nem akartam, hogy kijöjjenek hozzánk, hogy lássák a lepusztult lakást, vagy tudomást szerezzenek a pihenőszobáról.

Eleinte meglátogatták a papát a volt kollégái, barátai. Nekik azt mondta, azért van a „pihenőszobában”, mert innen könnyebb kezelésre járni, mint az emeletről. Szerintem nem hitték el, de aztán egyre ritkábban jöttek, majd a papa megüzente mindenkinek, hogy akkor jöjjenek, ha jobban lesz.

Nem tudom, a szomszédok mit gondoltak….. Nem túl jó környéken lakunk. Épp a gondok jelentkezése előtt akartunk máshová költözni. Itt az embereknek megvan a maguk gondja, nem törődnek a másikéval. Talán fel sem tűnt nekik az egész.

Lehet, hogy a rohammentőt azért észrevették……   Aznap is rohantam haza az iskolából, nem akartam, hogy a papa sokáig legyen……. szóval a pelenka…. , siettem rendbe tenni. Már az ajtóból láttam, hogy baj van. A szemei kidülledtek, sípoló hangot hallottam…..  Kétségbeesetten, könyörgően nézett rám. Tudtam, mit kell tennem. Megmondta már korábban, hogy ez megtörténhet. Mindent elolvastunk a betegségéről, amit találtunk. Ismertük a lefolyását. A papa úgy nevezte őket, stációk. Nekem ez a legszörnyűbb az összes szó közül.

A rohammentősöknek nem volt idejük elcsodálkozni a helyszínen. Gégemetszést végeztek, s elszáguldottak a papával. Nem mehettem vele. A mentős megmondta, hogy hová viszik, hogy szóljak a mamámnak, és mielőbb menjünk be a kórházba. S hogy szinte egyáltalán nincs remény……

Az orvos még mindig a válaszomra vár. Talán látja, hogy végigfut bennem a film, talán csak időt akar hagyni….

Lassan térnek vissza az elveszített emlékek.  Látom magam, ahogy a szirénázó mentőautó után nézek….. látom, ahogy behúzom magam mögött a pihenőszoba ajtaját, ahogy apám baseball ütőjével lesújtok……   ezt a papa lábaiért, ezt a kezeiért, a hangjáért, a lélegzetéért….    Látom a pihenőszobát, az utóbbi fél évem otthonát romjaiban…..  Lassan egy újabb kép tér vissza az emlékezetembe…..

A garázsajtó nyílik, a mama részeg hangját hallom…. – most jövök a munkából, mi ez a zaj? hol van apád? – Látom magam, ahogy berántom a mamát a pihenőszobába, látom, ahogy a földre zuhan… lehet, hogy én löktem oda. Látom, ahogy kirohanok az ajtón, s kívülről rátolom a régi reteszt. A „film” további része egyre zavarosabb……..   A lakásban kapkodok össze dolgokat…… lecipelem őket….. hatalmas szegeket verek a garázsajtóba, vastag ragasztó szalagokkal ragasztom körbe, körbe. Anyám odabent ordít, de nem érdekel.  Csak verem a szegeket, csak ragasztok, megszállottan…………

Biztosan a szomszédok hívták ki a rendőrséget és a mentőket.

Szóval ezért vagyok itt. Most már tudom.

Az orvos újra kéri  – Mesélj nekem a papádról.

Kimondom, vagy csak gondolom: – Nagyon szerettem.