Péter, amikor árvaként (mindkét szülője szívtelenül elhagyta) a karcagi Sz. S. G. falai közé került, s ott hamarosan kapott is egy szobát, mint aki otthonra lelt, már több éve versírással próbálkozott. Nekem félve mutatta meg a kockás füzetbe írt/túlírt, szabályos versszakokban lüktető érzelmi-naplókat. S akkoriban történt az is, hogy a Zilahról érkező testvériskola tanárai előtt egy szilaj Ady verset is kiteremtett magából, jelezve, hogy a zenei lüktetés élő szavaiban is otthonra talált. Ezután már jobban hallgatott rám: megrövidítette, összevonta a szó- és mondatáradatokat. Én titokban elküldtem a Karcagi Híradó főszerkesztőjének e picinyke opusokat, de választ sosem érkezett, még közönyös sem. Az iskola honlapján pedig túl őszinték lettek volna, be az sem fogadta tehát…
Talán egy hónap is eltelt eljöttöm után, amikor ragyogó hírrel örvendeztetett meg Péter volt osztályfőnöke: Péter édesapja, a bánat és a könyörület útját bejárva, magához vette a fiát. Hiszem, hogy e versek csendes csodát tettek, igaz kiadatlanul, némán: szeretetre hívták a tékozló apát. Most először jelenik meg ez a négy kis poétikus akarat, emlékezve, hogy a vers, ha kell, életet is menthet, mert az Istenhez vezető ösvények egyik legszebbike…
Közreadja: Szűk Balázs tanár
MOLNÁR PÉTER 12.D
Naplemente
Elmúlik a nap, jön az éj.
Értem haza siessél!
Napnyugtában várok rád:
Étkem forrósága és az ágy.
Istennőnk
Ülök a parton s még ég a nap,
Vén zongora néz rám sápatag,
Aki dalolva magasba száll,
Föl-föl, akár a kismadár.
Olyan ő, mint egy istennő,
Ki ritkán magyar földben nő.
Mindenem
A zene s a szó a mindenem:
Árad a vers, mint te nekem.
Oly gyönyörű vagy, ha lángra kapsz,
Mint mikor a Tisza virágzó forgatag.
Búcsúzás
Szárnyalok ott fenn a felleg tetején,
Nem látja senki, csak te meg én.
Elhagytak anyámék - vajon mit tettem,
Éjszakánként sokszor Istent kérdezem.
Nincs családom, nem szeret senki:
Ez maradt belőlem, csak ennyi…
Új hozzászólás