A halál sajnos földi létünk természetes, ám emberi ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan fizikai és biológiai velejárója. Maradványaink olykor az anyaföldben nyugszanak, másszor hamvaink akár a családdal maradnak. No, de miként lehet mindezt felfogni, áttekinteni és megérteni? Mit is jelent egy családtag elvesztése, kiváltképp, ha ő nem is humán lény, hanem kedvenc, társ… mondjuk ki: háziállat?
Töredelmesen bevallom, kétségkívül az én hiányosságom, hogy ez idáig fogalmam sem volt róla, hogy létezik állat- és kisállathamvasztás. Persze jogos lehet a kérdés, miért ne létezhetne? Rögtön az első tapasztalatom ezzel a fajta szolgáltatással testközelből érintett, hiszen hozzám közel álló személy veszítette el több mint évtizede vele élő neveltjét, kis társát. A szisztéma alapvetően ugyanaz. Krematórium, tűz, hamvak, egy elegáns urna, amelyben a maradványokat, a hamvakat adják vissza a szerető gazdinak, és maradnak a szép, közös emlékek, no meg az utolsó földi maradványok. Csupán az eljárás módja, a hozzáállás és az empátia kérdése más. Persze, ez korántsem azt jelenti, hogy kizárólag a rossz tapasztalatok vezéreltek e sorok megírására, sokkal inkább egy adott kontraszt. Nyilvánvalóan érezhető, hogy közeli családtagunk elvesztése kapcsán egyes szolgáltatók, temetkezési vállalatok milyen együttérzést tanúsítottak, bőséggel akadnak felejthetetlenül rossz emlékek, az arrogancia, a közönyös természetesség, a pénz vezérelte önzőség kapcsán. Lekezelő hangnem, az elhunyt felé való tiszteletlenség teljes hiánya, no meg az érzéketlen bánásmód. Habár engedjék meg a kedves olvasók, hogy tartózkodjam a negatív reklámtól, s az illetőket ne nevesítsem!
És akkor most jöjjön a pozitív élmény, már, ha ilyen esetben nevezhetjük így… épp a liftben álltunk, amikor jó negyedórával a megbeszélt időpont előtt az állathamvasztók munkatársa telefonált, hogy az egyeztetett helyszínre érkezett a tetemért. Rövid eszmecsere után nem várt fordulat: ha esetleg mi késnénk, készséggel áll rendelkezésünkre, megvár, és mindenben segít. Találkozva az úriemberrel újabb kérdések sora: mik a kívánságok, miben tud segíteni, hogyan tehet minél inkább a gazdi kedvére, hogy kedvence a legnagyobb békében nyugodjon? Néhány kedves szó is elhangzott, segítve az elengedést és a bizakodást a boldog életre Odaát. Nem történt semmiféle kifogásolni való a szolgáltatásban. Jelen volt azonban az empátia, minden mennyiségben, az együttérzés és a segítő szándék. Talán mindez azért, mert az ember nem mindig képes igazán jó lenni kedvencéhez… az állatot azonban vezérli a lélek és a jóság.
Jóság… milyen általános, és mégis milyen mély kifejezés. Talán a jóságra valahol kellőképpen rejtve él még a Remény.
Barna Marci
Új hozzászólás