Ha megkérdeznénk a norvégokat arról, hogy melyik a legnépszerűbb sportág az országban, bizonyára sokan a téli sportokat, például a sífutást vagy a síugrást említenék elsőként. Ez nem lenne véletlen, hiszen Norvégiában régóta tartja magát a mondás, hogy a norvégok síléccel a talpukon születnek. Ennek megfelelően a téli olimpiákon évtizedek óta sikert sikerre halmoznak, és a játékok történetének legeredményesebb nemzetei közé tartoznak. Elég csak a sífutás legendájára, Marit Bjørgenre gondolni, aki pályafutása során tizenöt olimpiai érmet szerzett.
Ugyanakkor a labdajátékokban is komoly hagyományokkal dicsekedhetnek. A kézilabdában például mind a női, mind a férfi szakág világklasszisokat adott a sportágnak; elég Katrine Lunde vagy Sander Sagosen nevét említeni, akik hazájukban óriási népszerűségnek örvendenek.
Ehhez az illusztris társasághoz csatlakozott most a labdarúgás is. A norvég válogatott ezen a nyáron minden várakozást felülmúl: huszonnyolc év után ismét világbajnokságon szerepel, ráadásul nem is akárhogyan. A csapat teljesítménye valóságos futball-lázat indított el a vikingek országában.
Nem is csoda, hiszen a hétvégén beírták magukat a skandináv futball aranykönyvébe, amikor a nyolcaddöntőben búcsúztatták az egyik legnagyobb futballnemzetet, Brazíliát. Mindezt olyan módon tették, amely erősen emlékeztetett az elődök 1998-as franciaországi világbajnoki bravúrjára, amikor Tore André Flo és Kjetil Rekdal góljaival legyőzték a Cafúval, Roberto Carlosszal, Rivaldóval és Bebetóval felálló brazil válogatottat. Erre mondják: a történelem ismétli önmagát.
A jelek szerint nem volt hiábavaló a norvégok tudatos tervezése, amikor az Észak-Karolinában található greensborói szálláshelyükre közel nyolc tonna élelmiszert vittek magukkal. Az ok egyszerű: a csapat szigorú táplálkozási tervet követ, és a lehető legnagyobb mértékben a megszokott, hazai alapanyagokra támaszkodik.
Ennek jegyében háromszáz kilogramm lazacot és egyéb halat, több mint száz kilogramm sajtot és barna sajtot, hatezer narancsot, valamint három norvég sztárséfet is magukkal vittek, akik a játékosok megszokott étrendjéről gondoskodnak. A norvég szakmai stáb ugyanis a megfelelő táplálkozást a siker egyik fontos összetevőjének tartja. A csapat eredményessége egyelőre őket igazolja: Erling Haaland már hét találatnál jár a világbajnokságon.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a norvég futball könnyű úton jutott el idáig. Akik esetleg irigykedve figyelik a válogatott menetelését, azoknak érdemes tudniuk, hogy hosszú és rögös út vezetett a mostani sikerhez. Az 1998-as világbajnokság után ugyan még részt vettek a 2000-es, holland–belga közös rendezésű Európa-bajnokságon, ahol a spanyolokat is legyőzték, ám végül rosszabb gólkülönbségük miatt nem jutottak tovább a csoportból Nils Johan Semb irányításával.
Ezt követően hosszú böjt következett: a norvég válogatott több alkalommal is az utolsó pillanatban bukta el a kijutást. A legfájóbb talán a 2016-os Európa-bajnoki pótselejtező volt, amikor Per-Mathias Høgmo szövetségi kapitány irányításával éppen Magyarország állította meg őket.
Miután 2020-ban menesztették a svéd Lars Lagerbäcket, Ståle Solbakken vette át a válogatott irányítását. Bár vele sem érkezett azonnal az áttörés, a Norvég Labdarúgó-szövetség (NFF) elnöke, Lise Klaveness továbbra is bizalmat szavazott neki. A türelem végül meghozta gyümölcsét: a 2025-ös világbajnoki selejtezősorozatban minden összeállt, és Erling Haaland 16 góljának is köszönhetően olyan teljesítményt nyújtott a csapat, amelyre egész Európa felfigyelt.
A norvégok veretlenül, többek között Olaszország oda-vissza legyőzésével biztosították helyüket a világbajnokságon. A siker nagyban köszönhető egy rendkívül tehetséges generációnak, amely Ståle Solbakken irányítása alatt igazi csapattá kovácsolódott. Ebben kulcsszerepet játszott a csapatkapitány Martin Ødegaard, valamint Erling Haaland és Alexander Sørloth is. Utóbbi két játékos ráadásul édesapjuk nyomdokain halad, hiszen Alf-Inge Haaland és Gøran Sørloth egyaránt kiváló norvég válogatott labdarúgó volt.
Végezetül essen szó egy kicsit a futball-lázról is. Ezt eleinte itt, Oslóban nem igazán érzékeltem.
Aztán, ahogy a válogatott meggyőző játékkal kezdte a világbajnokságot Irak és Szenegál ellen, majd magabiztosan továbbjutott a csoportból, egyre több norvég válogatott mezt lehetett látni az utcákon – nemcsak a mérkőzésnapokon. Első világbajnoki meccsnézős élményem egy szurkolói kocsma teraszán ért, ahol bepillantást nyerhettem abba, hogyan szurkolnak a norvégok a válogatottjuknak.
A legtöbben a legújabb norvég mezt viselték, de akadtak olyanok is, akik elővették például az 1998-as kiadást, amelyen még Flo, Solskjær vagy éppen Bjørnebye neve szerepelt. Ők így idézték fel a norvég futball egyik aranykorát. Fantasztikus hangulatot teremtettek, és a franciák elleni, tét nélküli csoportmérkőzésen a vereség ellenére is végig éltették a csapatot.
Az Elefántcsontpart ellen, az utolsó pillanatokban kiharcolt továbbjutás után a norvég himnusz mellett a válogatott ikonikus indulójának, az „Alt for Norge” refrénjét is többször elénekelték. A dal rendkívül fülbemászó, és könnyű vele együtt énekelni, így gyorsan magával ragadta a szurkolókat.
A brazilok elleni nyolcaddöntőben már én is együtt énekeltem a Városháza előtti közös meccsnézésen a norvég drukkerekkel, sőt a híres közös „evezős” mozdulattal is próbáltunk energiát küldeni a csapatnak. Haaland duplájával Norvégia megnyerte a mérkőzést, ezt követően pedig hatalmas ünneplés kezdődött. A szurkolók norvég zászlókat és sálakat lengettek, a leglelkesebbek pedig lámpaoszlopokra és szobrokra másztak fel, ahol görögtüzeket gyújtottak.
Ez volt a kis ország nagy napja – de még nincs vége. Szombaton jön az angolok elleni csata az elődöntőért.
És hogy meddig juthat el végül a vikingek hajója? Úgy gondolom, hogy innentől kezdve inkább az angolokon van a nyomás, hiszen a szigetország közvéleménye már hosszú évtizedek óta várja az újabb világbajnoki sikert az 1966-os diadal után.
Norvégia számára viszont ez már egy jutalomjáték, amelynek ki tudja, mikor lesz a vége?
Faragó László
Új hozzászólás