Amióta megismertem Kolodko szobrait, az ungvári születésű magyar, Kolodko Mihály nemzetközi ismertséget kivívó miniszobrait, azóta rajongója vagyok a művésznek. Ez persze magánügy.
De, ami nem magánügy: össze se lehet számolni a kedves mesefiguráit (Mekk Elek, Gombóc Artúr, Süsü sárkány, Mr. Bean Teddy mackója…), művészi, tudósi portréit (Csontváry, Liszt Ferenc, Einstein, Houdini…), történelmi eseményekhez kötődő, lenyűgöző szobormányait (Veszprémi várőr, Mária Terézia félelmei Vácon, a nagykállói sókereskedő…). Szóval, össze sem lehet számolni, hogy csak Magyarországon hány helyen, hol bukkannak fel mosolyt csalva arcunkra ezek a kis szobrocskát.
Megannyi kedves, megmosolyogtató, a szívet melegséggel eltöltő pici alkotás. Bájosak, jó érzéssel töltenek el, nem kell agyalnom, hogy mit is szeretne mondani… többnyire nem világmegváltó üzeneteket. Csak kedvesek. Csak jó érzést akarnak kelteni bennem, ebben a gané világban. Mert engedjük már meg magunknak, hogy jól érezzük magunkat a magunk teremtette rongy-rossz világban! Ennyi a szándéka. Szerintem. De ez is magánügy. Mint ahogy az is mindenkinek magánügye, hogy hogyan és miért érzi rosszul magát az adott környezetében...
Ami viszont megint nem magánügy, hogy vannak „nagy” esztéták, hozzáértők, akik könnyedén, fellengzősen, az esztétikai ítélőszék magas fellegvárából legiccsezik, lepocskondiázzák, jobb esetben leértéktelenítik az alkotó, szívből jövő miniatűrjeit. Talán azért, mert amit már többen ismernek, mint húsz ember, az már nem művészet. Az, amiért meg százezrek rajonganak, az vacak giccs. Szerintük. A mosolygó tömegek ezt másként gondolják. De nem baj: egy meg egy, meg egy, meg egy: az magánügy...
Azt viszont nem tudom felfogni, hogy miért kell ellopni a szobrokat. Az ellopás pedig nem sunyi, ügyeskezű zsebrevágással történik, amikor nem figyel oda a teremőr, a parkőr. Nem. Letörik, lefeszegetik, kicsavarják, lezúzzák. Brutális, állati módon. Lerombolják, helybenhagyják, törik-zúzzák, ha marad belőle valami, ha nem. Legfeljebb nem viszik haza, hanem behajítják a következő kapualj szemetesébe. Ahová valójában ők maguk valók. Miért kell megpróbálni hazavinni a szépet? Miért kell tönkretenni a szépet? Miért nem elég ott és akkor örülni annak, amit ajándékba kaptunk egy szobrásztól? Miért kell mindig, mindent hazarabolni? Megpróbálni hazarabolni. Birtokolni. És aztán senkié sem lesz. Csak a törmeléket elnyelő szemetes tárolóé.
Mi a megoldás a szobrok védelmében? Mélyen betonozzák le? Tegyenek bele törhetetlen acélvázat? Vezessenek bele áramot? Mozgásérzékelőt?
Akkor meg következik a flex, az erővágó, a hegesztőpisztoly, a mesterséges intelligencia vezérelte szobortolvaj-robot? Mi jön még? Hol tart ez az ország?
Valaki azért dolgozik, hogy nekünk szebb legyen az életünk. A környezetünk. A mindennapjaink, a percink. Amikor kijövünk a bankból, hivatalból, munkahelyről leforrázva, mert nem kaptuk meg azt, amire számítottunk, és akkor ott vigyorog előttünk egy szoborba mintázott kedves figura, ami mégiscsak mosolyra húzza, húzná a szánk szélét.
Vagy mégse? Mert nem a mosoly húzza félre a szánkat, hanem a fájdalom, amiért a szobornak csak csonka maradéka vicsorít ránk. A vandál bunkók vigyorával.
Rosszkedvünk telének ocsmány katonái.
Barna Attila
Új hozzászólás