Egy Follow the Flow-idézet jut eszembe: „…ez egy hullámvasút és én utas maradok.”. Pedig amikor hamvaiból éledt újjá a debreceni főnix, állva hagyva a Körmendet, reményteli mosollyal arcunkon zakatoltunk tovább. Csak az újonc letörölte.
Mindenkinek jár egy második esély. Ténykérdés. A pályán legalábbis a lepattanók megszerzése után vissza lehet pöcizni, feltenni ziccerből, de egy bajnokságban a vereség megmásíthatatlan. Különösképp, ha ez nem is az első igazán kínos és fájó kudarc, a minőségbeli romlás pedig hétről-hétre érezhető. Sajnos nálunk, a DEAC háza táján már nem újkeletű probléma a lepattanózás gyenge minősége, annál inkább égető és újdonsült probléma, hogy a büntetők elrontása is egy-egy mérkőzésbe kerülhet, akkora hibaszázalékkal dolgoznak az urak. Pedig olyan szépen indult ez a nap is. A kézis lányok nagy zajjal csaptak szét az esélyesebb bretagne-i hölgyek közt, aztán a focista lokisták is pontot raboltak a felcsúti „akadémia” otthonából, aztán a kosarasokra nem volt magyarázat. Emlészem, amikor Mandics-mester (igen, a szememben ő a legnagyobb kudarc után is mester marad a legnagyobb tisztelettel) rendbe rázta a fekete-fehéreket, valami beindult. Kifejezetten üdvözlendő volt, amikor egyre több ifjú titán kapott több és több játéklehetőséget. Neuwirth Bence már összeforrt a nagy csapattal, aztán jöttek Hőgye Patrikék, nem is beszélve az idősebbek mellé ugyancsak felnőtt Ságodi Robiról, meg persze a többiek is az egyetemi akadémiáról.
Ennek a szezonnak az elején mégsem éreztem, éreztük azt az egyetemies tüzet. Noha az idegenbeli gyönge forma régóta kísér bennünket, a papírformák és a hazai pályák is egyre nehezebben alakulnak számunkra kedvezően. Djole méltán vált az Oláh Gábor utcai publikum egyik favoritjává, kapkodása és rendre elhibázott büntetői, tempódobásai érthetetlenek és ijesztőek, hiszen őt elveszíteni alighanem az elmúlt évek legnagyobb érvágása volna. A centerjáték szintén akadozik, a lepattanókat nagy teret hagyva adjuk oda a támadó ellenfélnek, a túloldalon pedig hajlamosak a festékben mozgó debreceniek a második esélyekre hagyatkozni – ezek sem kevés kívánnivalót hagynak maguk után.
A szolnoki katlanban többnyire nyilvánvalóan nem szégyen kikapni, akárcsak amekkora érdem Debrecenben az örök rivális Kecskemétet megverni. Majd a Körmend ellen a pokolból a mennybe szállni, és egészen elképesztő, euforikus játékkal, követhetetlen tempót diktálva, pontos passzokkal lekosarazni őket a pályáról, majd mínusz tizennyolcról nyerni az utolsó negyedben. Aztán egy pécsi út és minden remény szertefoszlik. Miért? Lélektelen, pontatlan, kapkodó játék miatt, pláne úgy, hogy az NKA kulcsemberét is nélkülözi. Aztán Durmonak 20 lepattanót hagyni, és az utolsó negyedben 6 pontot dobni, engedni, hogy kihasználják az egyre foghíjasabban felálló védelmet. Kínos, gyenge és érthetetlen. Erre már magyarázatot is nehéz találni. Még annál is nehezebb, mint arra, hogy az egyéni teljesítmények egy pillanat alatt hogyan váltak kimagaslóból egyszerűen gyengévé. Kár azonban okolni bárkit is. A kosárlabdát csapat vívja és csapat is veszíti el, ahogy – a mi esetünkben jelenleg sajnos ritkábban – ugyanúgy meg is nyeri.
Jóval többre hivatott ez a DEAC… nem rajongok a hullámvasutakért, de ezzel a vasúttal ideje a monoton hullámpályáról jó magas emelkedőre törni.
Barna Marci
Új hozzászólás