Miközben lelkes környezetvédők, gazdasági és energetikai szakemberek a légszennyezés, a szén-dioxid egyre magasabb légköri koncentrációja, az üvegházhatás fokozódása miatt kongatják a vészharangot évtizedek óta, és a globális felmelegedés visszaszorításának lehetőségeire keresnek átfogó megoldásokat, nem figyeltünk arra, hogy nemcsak a fejünk felett, hanem a talpunk alatt is időzített bomba ketyeg.
Ez pedig nem más, mint az emberiség által termelt hulladék környezetkárosító hatása, ezek közül is leginkább az évszázadok alatt sem lebomló műanyag hulladékok aggasztó mennyisége. Ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink ne szennyezett környezetben nőjenek fel, már ma lépnünk kell a szemétmennyiség csökkentése érdekében.
Műanyagot kb. 150 éve állítunk elő. A lakosság hamar felismerte kedvező tulajdonságait, és felhasználása egyre szélesebb körben elterjedt világszerte. Az már korábban feltűnt a gazdasági számításokat végző szakembereknek, hogy az előállított műanyag mennyisége és a szemétmennyiség növekedése nem áll egyenes arányban egymással, a megtermelt műanyag nagy része a felhasználás után „eltűnik” valahová. Ennek a jelenségnek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, mígnem 1997-ben felfedezték a nagy csendes-óceáni szemétszigetet. Az ott nyert kutatási eredmények még a tudósokat is megdöbbentették. A szemétsziget kiterjedése kb. 1,6 millió négyzetkilométer, ami tizenhétszer akkora, mint Magyarország. A műanyag hulladék nem csupán a felszínen úszik, hanem kisebb-nagyobb darabokra aprózódva lebeg a vízben a felszíntől a tengerfenékig, homogén „plasztiklevest” alkotva. Kb. 1-3 billió kisebb-nagyobb plasztikdarabot tartalmaz, ami azt jelenti, hogy a Föld minden lakójára jut belőle vagy 200 darabka. Össztömege 80 ezer tonnára becsülhető, ami 500 utasszállító repülőgép tömegével egyenlő. A további kutatások feltárták, hogy nemcsak ott, hanem a világóceánok más területein is vannak hasonló, a tengeráramlatok által összeterelt szemétszigetek.
A riasztó adatok ismerete mellett optimista megnyugvásra adhat okot, ha tudjuk: megfelelő szemléletváltással többet tehetünk a helyzet javulása érdekében, mint a globális felmelegedés megállítása esetében. Tudatosabb fogyasztással csökkenthetjük a háztartásokban keletkező műanyag hulladék mennyiségét. Elég sokat hallunk erről mostanában a médiában: térjünk vissza a csapvíz fogyasztására palackozott víz helyett, használjunk tartós bevásárló táskát reklámszatyrok helyett, kerüljük az egyszer használatos műanyag eszközöket és a túlcsomagolt árukat.
Lelki szemeim előtt megjelent egy szép új világ, ahol mindenki varázsütésre környezettudatossá válik, és megfogadja a tanácsokat. A vásárlási szokások hirtelen megváltozása miatt azonban napokon belül átvenné az uralmat a káosz: hegyekben állnának a felhalmozódó árukészletek, és emberek milliói veszítenék el állásukat, akik a műanyagiparban dolgoznak.
A politikai és gazdasági vezetők is belátták, jobb, ha nem esszük ilyen forrón a kását. Az az ország, amelyik visszaszorítja a fogyasztást, csökkenti a termelést, jelentős gazdasági versenyhátrányba kerül. Néhány helyen már betiltották a műanyag szatyrok forgalmazását, de a helyzet javulása szempontjából ezek csak látszatintézkedések. A szemét nem ott van jelenleg sem, ahol keletkezik, mert viszi a szél, a víz (és gyakran az ember is). Más kormányzatok azzal kísérleteznek, hogy szabnak valamennyi türelmi időt, amíg kifejlesztik a műanyagokat helyettesítő anyagokat, technológiákat. Így a műanyagiparban alkalmazottakat is tudnák tovább foglalkoztatni. Felmerült a papír és cellulóz alapú anyagokra való áttérés, ami nem feltétlenül környezetbarátabb, mivel egy tonna papír előállításhoz 3000 liter vízre van szükség. Kísérleteznek lebomló műanyagok kifejlesztésével, de a természet nem adja meg könnyen magát: nem akarja sehogy sem megemészteni azt, ami tőle idegen. Végül ott van a harmadik, nem elhanyagolható tényező, ahol szintén szemléletváltásra lenne szükség. Jelenleg a szemét óriási, világméretű üzlet. Először beszedik a gyártótól a környezetvédelmi adót érte, beépítik a termékek árába, utána beszedik a fogyasztótól a szemétszállítási díjat, majd bebálázva eladják egy fejlődő országnak, ahol napi 1-2 dollár munkabérért az ottani lakosok szétválogatják. Az újrahasznosíthatót visszaszállítják a feladónak, a többit, amit sem elégetni, sem más módon megsemmisíteni nem lehet, elsodorják a tenger hullámai a szemünk elől.
Vannak próbálkozások a világóceánok szemétszigeteinek felszámolására, de felvetődik a kérdés: hová teszik a kihalászott plasztiktömeget? Feltöltik vele az elhagyott, kimerült bányaaknákat? És ha igen, ki fogja ennek a költségeit megfizetni? A gyártók? A forgalmazók? A fogyasztók? Számos kérdés még tisztázatlan, de az biztos, hogy globális szintű szemléletváltásra lesz szükség. Bevallom, ebben a kérdésben szkeptikus vagyok. A mai világunkban a jóléti mutatók közé betagozódott a pazarlás is. Az anyagi gyarapodást nem követte a szellemi gazdagodás, a felelősséggel gondolkodás, és ez jellemző a vezetők és a magánemberek szintjén egyaránt. Ha van pénzem, kifizetem valaminek az árát, azzal utána azt teszek, mit akarok. Akár ki is dobhatom. Ma már szegénynek mondott kis hazánkban is státuszszimbólumnak számít a PET palackos víz tömeges vásárlása, vagy a gondosan vákumfóliába zárt, 70-80 grammos, papírvékonyságúra szeletelt felvágott, sonka, sajt, ami legfeljebb egy szelet kenyérre elegendő, viszont belekerül 4-500 forintba. - Na és? Van rá pénzem, megveszem! Kényelmes, praktikus – mondja a vásárló. A reklámok azt sugallják, így él egy 21. századi ember, a kényelem, a luxus mindenkinek jár.
Mi pedig elhisszük, és gondolkodás nélkül fizetünk a szemétért, míg a természet be nem nyújtja a számlát. Akkor aztán jöhet az újratervezés.
Szarka Margit
Új hozzászólás