Fent a fáknak pírja játszott,
de ez a pír hervadás volt,
mint a földről távozónak
arcán rózsák rajzolódnak.
Mentem az utcák sorában
és egy kert előtt megálltam:
egy lakó se vágyik innét,
itt a bölcs lerakja könyvét,
itt a gyors kalmár lefekszik
s hallgat hajnaltól napestig.
Mennyi lélek villanása,
mennyi szív van itt elásva!
Fent komor fatörzsek ütve,
mint a tűzvész csendes üszke.
Túl a Templom nagyharangja
zengi ércdalát a Napba:
bár a hang a régi bátor,
ködbe vész a Prédikátor.
Debrecen, hej, büszke cívis,
újrakélsz-e, mint a főnix?
Vagy kilobban lelked álma,
déli puszták délibábja?
Hosszu út a Hatvan-utca,
de nem olyan hosszu utca,
hogy ki ne jutnál belőle,
ki az árnyas temetőbe!
Hogyha vonz még nóta, nárcisz,
itt leled Vitéz Mihályt is,
ki beteg volt, melle horpadt,
s nézte a fennlengő Holdat...
Egy piramis-érc alatt
itt leled szegényt hanyatt:
vén bohó volt s fiatal
s elrepűlt bor, Lilla, dal!
Gulyás Pál Lajos (Debrecen, 1899. október 27. – Debrecen, 1944. május 13.) költő, tanár.
A Debreceni Református Kollégiumban tanult. Debrecenben tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1927-ben alapító tagja volt a debreceni Ady Társaságnak, melyben később vezető tisztséget töltött be. 1928-ban a Napkelet költői pályázatán első díjat nyert. 1934-ben Fülep Lajossal és Németh Lászlóval együtt szervezője, főszerkesztője volt a népi írók lapjának, a Válasznak. Élete utolsó éveiben szoros szellemi kapcsolatot ápolt Hamvas Bélával.
A népi írók csoportjához tartozó, eredeti hangú, erősen gondolati jellegű lírikus. A világnyelveken kívül finnül, ógörögül, izlandi nyelven és románul olvasott. A vidéki irodalom fontosságát hangsúlyozta, és Debrecenben kívánt szellemi központot kialakítani.
Új hozzászólás