Sokáig gondolkodtam, megírjam-e Avi történetét. Öt napja beszélgetünk. Vasárnap először, aztán mostanáig. Utoljára nyáron telefonozgattunk. Akkor mondta, tagja lett az izraeli, bő válogatott keretnek, de szívesen jönne Debrecenbe focizni.
- Majd meglátjuk, hogyan lesz - tette hozzá.
Nem kérdeztem mennyi a transfermarkt értéke, milyen poszton játszik, vajon az erőállapota megfelelő-e – igaz, válogatott - meg ismeri-e a magyar futballt. Abban maradtunk, ősszel találkozunk.
Vasárnap óta nem stoplis van a lábán, hanem katonai bakancs. Nem kék-fehér, Dávid-csillagos trikó, de vászon felső. Hátán hetven kiló felszerelés. Nem mondhatja meg, hol van, de sejteti. Gáza most tűzben áll, mondta. Akkor tudom.
Beszámol. És hátborzongató dolgokat mesél. Ott volt a mészárlás után a halottak összeszedésében. Volt, akit két zsákba tettek. Külön a fejét.
A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, tette hozzá valamelyik este.
Tudom. Érzem. Főleg azóta, amióta ismerősöm - nem Debrecenben él, az ország másik végén - mocskos zsidónak titulált. Nem sértődtem meg, csak párhuzamot vontam Avi és az én állapotom között.
Apám második házasságából való vagyok. Az első nejét, és tőle született három gyermekét nem ismertem. Mengele így döntött. Anyám, szintén a kiváló belgyógyász és katona orvos miatt maradt egyke Auschwitz után. Szégyelltem identitásomat gyerekkoromban. Most, idősebb fejjel, mocskos zsidóként büszke vagyok rá. Remélem, a szemébe nézhetek hamarosan a jelzőt rám aggató kollégának.
Volt időm ezen elmélkedni, mert Avi letette a telefont. Tompa puffanásokat hallottam, üvöltötte, hogy rakétáznak. Eltelt egy óra és visszahívott.
- 22 éves vagyok - mondja -, de ilyet életemben nem láttam. Pedig megkaptuk a kiképzést, sejtettem, ha sor kerül egy háborúra, nem lesz egyszerű. Tudod, azt terveztem, hogy ősszel elmegyek Izraelből, és beiratkozom a Debreceni Egyetemre. Sok barátom ott tanul nálatok, áradoznak a srácok. Alig vártam. Néztem az ottani klubokat. DVSC, ha jól tudom, meg az egyetemnek is van csapata. Na, oda mennék. Onnan is behívhat a szövetségi kapitány. Nem?
- De, igen.
- És most itt van a kezemben a géppisztoly, és lőni kell valakire. Nem akarok. És talán nem is fogok. A Talmud nem ezt tanítja. Meg a Korán sem. Még nem voltam Gázában. Itt most minden képlékeny. Lehet, hogy holnap már északon kell lenni, mert ott meg a Hezbollah balhézik. Mondd meg, mi bajunk van egymással?
- Talán, mert Te is mocskos zsidó vagy. Beszéljünk holnap, vigyázz magadra!
Így állunk. Avi ott, én itt, és mindketten azon gondolkodunk, mégis kinek az érdeke?
Láttam sírni a múlt szombaton a Debrecenben élő izraelieket, akik hajnalban tudták meg, mi történt náluk. A Tóra ünnepe volt. A parancsnoklatoké. Ez a mészárlás viszont nincs benne. Az események egy másik parancsnoklattól erednek.
A Korán 190. versében ez áll: „ne támadjatok nőkre, gyermekekre, idősekre, se senkire, aki békével közeledik felétek!”
A Tóra számtalan alkalommal parancsolja meg: „szeresd az idegent, mert te is idegen voltál”.
Az Apám - akinek, mint említettem, második házasságából jöttem a világra -, ha élne, felsóhajtana: Sma Jiszroel! Halljad Izrael!
Meg halljad Palesztina!
(Az írás a Debreceni Sportélet kiadójának engedélyével jelenhet meg minden felületen.)
Weisz György
Új hozzászólás