A fiú szíve majd’ megszakadt. Sírással küszködött. Tétován téblábolt a debreceni Csonkatemplom előtt. Állt árván, lelkében éktelen szomorúsággal. Körötte emberhorda loholt, zebrán sprintelt a túloldalra. Busz tülekedett BMW-k között, CAF villamos, a város legújabb szeme-fénye, büszkesége suhant a vaspályán.
A fiú nem érzett, nem látott, nem hallott… Nem halmozottan fogyatékos. Annál sokkal rosszabb: szerelmi bánata vagyon. Elhagyta kedvese, lapátra tette szerelme. Kezében búcsúlevelet gyűrögetve kesergett. Markában szíve választottjának szánt rózsa kornyadozott. Úgy hajtotta fejét egyre mélyebbre, mint a szárát izzadt tenyérrel szorongató ifjú.
Váratlan, hirtelen elhatározással miszlikekre cincálta az elbocsátó üzenetet tartalmazó illatos papírt. A fecniket szélnek eresztette. Mint megannyi fehér pillangó, repkedtek a darabkák a forgalmas kereszteződés szmoglepte légterében. A fiú sósnedves pillákkal követte a tépett darabkák önállósodását, cikázó röptét, pillanatokra meg is feledkezve bánatáról.
Egyenruhások zökkentették vissza a valóságba. A két közterület-felügyelő kérges szívűnek, hajthatatlannak bizonyult. A köz őreit nem hatotta meg a mérhetetlen bánatú, elcsukló hangú elkövető elrebegett beismerő vallomása, bocsánatkérése. Szemetelésért megbüntették.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás