Olvasmány

Jobb kezemnél egy könyv: Hat és fél év a Gulágon – Rizák István emlékei, bal kezemnél egy másik könyv, egy nagyméretű: A gulág rabtelepei. Középen a laptopom, rajta a visszavonhatatlan üzenettel, amely vasárnap érkezett: Rizák Pista bácsi ma délelőtt 90 éves korában meghalt.

Bár az idei év már inkább az oltásokról, ezzel együtt a koronavírussal szembeni győzelmi esélyek nyilvánvaló növekedéséről szól, még mindig számos tevékenységünk szorul a virtuális térbe a járvány elleni védekezés jegyében. Nem volt ez másképp az államvizsgámmal sem.

Nem célom bakatörténetek közreadása. Teszem ezt annak ellenére, hogy a sorkatonai szolgálat tele van jobbnál jobb históriákkal. Fiatalság, bolondság – tartja a közhiedelem, s mi ifjú bevonultatottak képesek voltunk akár a legvadabb helyzetekbe is kerülni.

A kocsma, amúgy Zsazsa bisztró, hangos. Nincs benne semmi különös. Népi megfigyelés szerint, minél többet iszik valaki, annál harsányabb.

Már megint itt az anyák napja. És úgy érzem, írnom kell valamit. De nem azért, hogy az olvasókat szórakoztassam, hogy könnyeket csaljak szemükbe, vagy azt gondolják, de szentimentális és közhelyes ez a fickó, vagy esetleg az egekbe magasztaljanak. Igazából most egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak.