Bár az idei év már inkább az oltásokról, ezzel együtt a koronavírussal szembeni győzelmi esélyek nyilvánvaló növekedéséről szól, még mindig számos tevékenységünk szorul a virtuális térbe a járvány elleni védekezés jegyében. Nem volt ez másképp az államvizsgámmal sem.
Belépek és várok. Megszokott rutin az utóbbi egy évből, most mégis jóval feszültebb vagyok, elvégre az elmúlt három esztendő megkoronázására készülök. Ha úgy vesszük, utóbbi mondat teljességgel helytálló akkor is, ha négy évet visszalapozok, és első államvizsgám emlékképeiben merülök el. A különbség mégis földöntúli.
Akkor ugyanis a Debreceni Egyetem főépületének egyik földszinti szárnyában állok, jobbára a folyosó ablakának háttal. Hallgatótársaim gyűrűjében riadt, kétségbeesett, legbelül mégis reményteli összenézések kíséretében figyelek fel a legapróbb neszre is, amely a vizsga helyszínét adó terem irányából érkezik. Egy testként osztozunk egymás feszültségében, pillanatnyi sebezhetőségében. Ebben pedig minden kétséget kizáróan van valami megnyugtató, elvégre a teher, amit cipelek, mások vállát is éppúgy nyomja, mint az enyémet. Mikor aztán végtelenbe nyúló várakozást követően valóban kinyílik az ajtó, s elérkezik a pillanat, a teher újra az én vállamon. De már összehasonlíthatatlanul könnyebb. Könnyebb a bizottság elé lépni, és szerencsés kézzel tételt húzni. Könnyebb a szerencsés kézzel húzott tételt kidolgozni, és arról beszámolni is. Mert bizony felkészültségén és tudásán felül láthatja az ember, ahogy a percekkel korábban még aggódó társai szorgosan körmölnek, higgadtan és magabiztosan felelnek, majd elégedetten távoznak a teremből. A sikerük inspirál. Én következem. Bő harminc perccel és egy rendkívül izgalmas, tanulságos felelettel később pedig már elégedetten kortyolhatok a sörömből. A szokásos csapolt, korsóval. Mégis valahogy jobb az íze.
Megcsináltam, a következő már egyszerűbb lesz – gondolom, csakhogy az életünk mindent szintjére makacsul beköltöző, koronavírusnak hívott nyavalya egy új körülménnyel szembesít. Ebben a helyzetben már egymagam vagyok az utóbbi hónapokban rendre egyetemi előadóteremmé „felkent” szobámban. Előttem a laptopom. A berendezést pásztázom, mintha bútoroktól, képektől, különféle használati tárgyaktól kaphatnék bármiféle megnyugvást, netán egy mentőövet, amely oldja lázas izgatottságom, és némiképp eltereli gondolataimat. Hiába. Semmit nem vagyok képes felfogni az engem ölelő környezetből, helyette ingem gallérját és frizurámat igazítom a kamerában, miközben kínosan ügyelek arra, hogy tudásom minden releváns szelete a fejemben maradjon. Naná, hogy semmi nem jut eszembe. Mikor aztán bejelentkeznek az oktatók, s megpillantom őket a képernyőn, majd néhány kötelező formaság után elkezdem a feleletem, egy csapásra feloldódom. Kellemes, laza, ugyanakkor szakmailag mély és értékes párbeszédet folytatunk. A záródolgozatom témája iránt mutatott őszinte nyitottságuk és érdeklődésük számomra lenyűgöző. Nem esik nehezemre, hogy szavakba öntsem mondandómat, és az idő múlását sem veszem észre. Órákig beszélnék, mert bár előzetesen rettegtem attól, hogy majd a közvetettebb vizsgahelyzet elbizonytalanít, és óhatatlanul is visszaveti közlékenységem, félelmem legkevésbé sem igazolódott. Elégedetten álltam fel, irány a szomszéd szoba, mert ugyan a vizsgadrukk terhe nem aprózódott olyan mértékben, mint a korábbi megmérettetésemkor, az ajtó ritmusos kivágódására és széles vigyorom látványára ébredő barátnőm nálam is felhőtlenebb öröme a vártnál is katartikusabbá tette az élményt. És valahogy ismét jobb volt az íze a korsó csapolt sörnek is.
Tóth Sándor
Új hozzászólás