Jobb kezemnél egy könyv: Hat és fél év a Gulágon – Rizák István emlékei, bal kezemnél egy másik könyv, egy nagyméretű: A gulág rabtelepei. Középen a laptopom, rajta a visszavonhatatlan üzenettel, amely vasárnap érkezett: Rizák Pista bácsi ma délelőtt 90 éves korában meghalt.
Rizák Istvánt, a Gulágot megjárt veteránt szinte egész Debrecen ismerte és szerette. De tudtak róla az egész országban, sőt még Kárpátalján is, ahonnan származott.
Kilencven évesen is aktív volt, testi fájdalmai ellenére járta a várost, figyelte a napi politikát, részt vett az egyházi, katolikus eseményeken, elmondta a véleményét mindenről, érdekelték a legfrissebb technikai újdonságok, törte a fejét, mindig a jobbításon járt az esze, akár a város buszközlekedéséről, akár egy korhadástól veszélyeztetett keresztről volt szó.
Szenvedélyesen, nagy beleéléssel mondta a gondolatait, csak egy jó csésze, felesége főzte kávé mellett higgadt le kissé, s akkor elkezdte az örök történeteit mesélni a borzalmak helyszínéről, Gulágról.
Húszévesen, 1951-ben vitték el az Államvédelmi Hatóságok emberei, majd hosszas vizsgálati fogság után a távoli Komi Autonóm Köztársaság lágerébe került. 1957 februárjában szabadult, de csak novemberben jutott haza, akkor már Debrecenbe. Sokáig itthon is megfigyelés alatt tartották, mint gyanús alakot, de őt nem érdekelte, nem félt senkitől, hiszen ki tudott volna ártani neki azután a hat és fél év után. Kiváló orvosi műszerészként elismerték, igazságérzete és szókimondása miatt tisztelték.
A Gulág évei, emlékei végigkísérték életét, hiába rehabilitálták hivatalosan is. Bármiről beszélgettünk, mindig a borzalmas emlékei jöttek elő. Teli volt megrázó történettel, nem tudta eléggé kibeszélni magából, mindig szerette elmondani az igazát. Mégsem volt megkeseredett, megtört öregember. Bár csontjait, ízületeit megviselte az orosz tél, bírta a fizikai terhelést, kis kertjét szinte az utolsó évekig művelte. Se fizikailag, se szellemileg nem fáradt el. Tele volt tervekkel. Szeretett volna szobrot állíttatni a Gulágot megjártak emlékére, el akarta látni a kárpátaljai magyarokat emlékkönyvekkel. Vitte a hite, az Istenben való hite. Az a hit, amiről így vallott a róla szóló könyvben: Hívő emberként rájöttem, és az évek során megerősödött bennem az a hit, hogy szívünket, lelkünket átjárja az igazságérzet, amit maga az Úristen gerjeszt bennünk. És az bizalmat, bátorságot ad. Ez adott erőt túlélnem a Gulágot.
Két könyv van az asztalomon. Jobb kezemnél, amit Pista bácsiról készítettem, bal kezemnél a bolsevizmus népirtásainak színtereiről szóló, amit a napokban szerettem volna elvinni Szent Anna utcai lakásába, hogy újra hallgassam megrázó történeteit. Már nem fogom. Adósa maradtam kilencvenedik születésnapja megünneplésével. Most már az égieknek meséli történeteit.
Isten veled, Pista bácsi!
Barna Attila
Új hozzászólás