A csaknem ötven éve működő Szegedi Jazz Napok ma már a műfaj egyetlen, klasszikus értelemben jazzfesztiválnak mondható hazai eseménye, hiszen a Debreceni Jazz Napok, mostanság az érdektelenségnek és a szervezők igénytelenségének köszönhetően zátonyra futott, és erősen süllyed.
A szegedi IH rendezvényközpont teltházas nézőközönségét megfigyelve megállapítottam, hogy az átlagos életkor erősen negyven fölött van. Ennyi kinyúlt kötött pulóvert és klasszikus Lewis nadrágot nem láttam mostanában egy csomóban. A hetvenes, nyolcvanas évekbeli debreceni jazznapok nézőinek hetven százaléka egyetemista és főiskolás volt. A mostani egyetemisták vajon hol vannak? Segítek! Korda György és Kis Grófo koncerteken. Szóval, Szeged legalább küzd. A fesztivál ennek jegyében az idén is nagyszerű muzsikusokat hozott el a Tisza partjára. Olyan ikonokat, mint CHARLES TOLLIVER, BUSTER WILLIAMS, KRZYSZTOF SCIERANSKI és LENNY WHITE. Nosza, gondoltam, itt az idő, hogy újra megnézzem Scieranski gitárjátékát! Interneten lefoglaltam a szombati jegyet, négyezer ötszáz forintért. Azok, akik bérletet vettek mindkét napra, hétezerért nyolc koncertet hallgathattak végig. Scieranski, 1989-ben Debrecenben a Hunyadi utcai művelődési házban koncertezett, amelyen én is ott voltam. Egy dobos kíséretében, folyamatosan kábeleket dugdosott, effekteket kapcsolgatott. Ennek köszönhetően Pink Floyd hangzású zenét varázsolt a színpadra. A koncert után vásároltam tőle egy LP-t, amit boldogan dedikált. A filctollal egy szakállas arcocskát is firkantott a borítóra, mondván, mennyire hasonlítunk mi egymásra, a szakállunk miatt. Az 1954-es születésű lengyel basszusgitáros 1973-tól 1976-ig a System rock együttesben játszott bátyjával, Pawel Scieranskival. 1976-tól a legendás krakkói Laboratorium jazz-rock zenekar tagja volt, s hamarosan Lengyelország első számú basszusgitárosaként tartották számon. 1980-tól Zbigniew Namyslowski oldalán játszott az Air Condition-ben. 1982-ben hozta létre a String Connection triót a hegedűs és zeneszerző Krzesimir Debskivel és a dobos Krzysztof Przybylowicz-csal. A '80-as évektől kezdte kialakítani jellegzetes szólójátékát különböző technikai berendezések segítségével. Az idei szegedi jazz napok nyitókoncertjén Bernard Maseli társult hozzá, aki nem csak az egyik legkedveltebb vibrafonos a kontinensen, hanem zeneakadémiai professzor is egyben. Nekem, maga az egyórás koncert kicsit csalódás volt. Nem csak azért, mert Maseli technikája az első negyedórában megadta magát, hanem, azért is, mert többször bizonytalanságot éreztem a közös játék kapcsán. Igaz, amikor Maseli szerelt, addig Sceranski szólógitárt ragadott, és Babos Gyulára emlékezve remekelt.
A második fellépőről, a norvég Nils Petter Molvaer trombitajátékáról nem sok élményem maradt, mert a büfében Scieranskit vártam, hátha elcsípve, harminc év eltelte után egy második autogramot kapok tőle egyik kedvenc bakelitlemezem borítójára. Kíváncsiságtól vezérelve azért egyszer felszaladtam az emeleten lévő koncertterembe. Molvaer egy nagy láda tetején ült, és disznóvágáshoz hasonló hangok hagyták el a hangszerét, amit egy laptopról kísért a zenei alap.
A harmadik fellépő csapat volt számomra a legprofibbnak tűnő előadó aznap este. A hetvenötödik születésnapját ünneplő Kőszegi Imrét, Bacsó Kristóf alt- és tenorszaxafonon, Rozsnyai Péter zongorán, Szandai Mátyás bőgőn kísérte. A kvartett sztenderdeket és saját szerzeményeket adott elő remekül. Kőszegi Imre kivételes tehetségű, sziporkázó egyéniség, aki sodró ritmusaival, lélekteljes játékával tűzbe hozza közönségét. Kőszegi Imre több mint 50 éve ül a dobok mögött, eddig mintegy 150 lemezen közreműködött.
Pályafutása során idehaza szinte mindenkivel játszott, aki "számít", Tomsits Rudolftól, Lakatos Ablakos Dezsőtől kezdve Zoránon, Bontovics Katin és az LGT tagjain át egészen Tátrai Tiborig és Radics Béláig. Számtalan rajongót szerzett a műfaj számára a híres "dobpárbajokkal", melyek Jávori Vilmos, Kovács Gyula vagy Lakatos Pecek Géza részvételével a közönség kedvencei voltak. Külföldi pályatársai közül sikereket aratott többek között Larry Coryell, Teddy Wilson, Birelli Lagréne, Trilok Gurtu, Zoller Attila, Steve Grossman, Albert Mangelsdorff, Stjepko Gut, Suleyman Hakim, Fritz Pauer és Harry Sokal társaságában. Kiemelkedő művészi teljesítményéért az évek során megkapta a Liszt Ferenc-, Lyra-, az eMeRTon - és a Szabó Gábor-díjat, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjét.
Fél egy körül kezdődött a záró koncert, Lajkó Félix (hegedű).
Egy üveg bor, egy talpas pohár tálcán. A színpad fényeit lekapcsoltatta. Sötétben játszott. Inkább csak magának, de zseniálisan.
Egy vele készült interjú kapcsán, így reagált az egyik olvasó:
„Öntörvényű figura. Néha jól megkínozza a közönséget, az biztos. Voltam én is olyan koncertjén, ahol fél óra után megkérdeztem a barátnőmet, hogy ez már a koncert vagy még csak hangolnak. Egyszer meg egy kiállítás megnyitón akkorát játszott szólóban, hogy mindenkinek földbegyökerezett a lába. Nem az a vérprofi zenész, akitől mindig ugyanazt a minőséget lehet várni. Nm is érdekli szerintem, hogy mit vár a közönség. Úgy muzsikál, amilyen kedve van és ez tök rendben is lenne, ha utólag kéne fizetni a koncert árát.”
Utóirat: A büfében, úgy éjfél körül, sorban állás közben büszkén mutatom egy ötvenes nézőkollegának, milyen lemezem van Scieranskitól. – Ja, olyan nekem is van – nagy vigyor közepette, egy ugyanolyan vinil lemezt vett elő, amilyen nekem is van. Még a szakáll is rá volt rajzolva. Na, akkor ütött meg a guta! Egyébként, aznap egy fellépő sem dedikált.
dalnoky
Új hozzászólás