Feri papó és Mariska néni harcai, amelyeket dolgosan és becsületesen élt életükben vívtak, a nyugdíjas éveikben sem értek véget. Kevéske nyugdíjuk beosztása napi gondnak bizonyult. A konyakosmeggy vagy színházlátogatás képében jelentkező állandó kísértéseknek ellenállva, tökélyre vitték azok elhárítását, csiszolták akaraterejüket.
Forintonként kuporgatták össze a legszükségesebbekre, s gyűjtöttek koporsóra, temetésre, készülve az elodázhatatlanra, az előbb-utóbb bekövetkező túlvilágra költözésre. Két szép hálátlan gyermekük, lassan két évtizede nem adott hírt magáról. Elköltöztek valahová, talán az ország túlsó szegletébe, vagy azon túl. Élik a maguk világát, felnevelőikről tökéletesen megfeledkezve. Magukra hagyták az öregeket, ők pedig élnek úgy, ahogy kevéske pénzük, hanyatló életerejük engedi.
Feri papó gyakran mondogatta, élemedett korára szenilissé vált oldalbordájának: - Ne pocsékoljuk a nyugdíjat! Gyűjtsünk tüzelőre, mert nemsokára kopogtat a tél.
Egész nyáron havi ötezret tettek félre. Dugták a szekrény aljába, betörőktől legbiztonságosabb helynek érezve a ruhákkal fedett szegletet.
Az őszi hűvösebb napokon áldották állhatatosságukat, kitartásukat, önmegtartóztatásukat. A tüzelőre összegyűlt a pénz.
Papó nap, mint nap figyelmeztette Mari nénit, ne csábuljon el, ne nyúljon a pénzhez, mert rövidesen kopogtat a tél, és elviszi azt a tüzelőre. Az asszony bárgyú vigyorral biztosította urát, hogy úgy lesz, ahogy mondja.
Egy késő novemberi délelőttön az öreg bácsi kibuszozott a Zsibire.
- Veszek már magamnak egy olcsó sálat… - közölte nejével -, mert bármelyik pillanatban beköszönthet a tél. Maris, vigyázz a pénzre! Tudod, kell a télre. Most már bármikor bekopoghat.
Papó elment, az asszony pedig leült tévét nézni. Üres szemekkel bambult a képernyőre, amikor kopogtattak. Évente, ha valaki felkereste őket, így a néni egyből arra gondolt, megjött a tél. Ajtót nyitott. Szakadt ruházatú, fehér szakállú, koszos hajléktalan férfi toporgott a küszöbön. Minden teketória nélkül vágott kunyeráló mondókájába: - Kezét csókolom! Ugye, nagysága is tudja, hogy kopogtat a tél. Itt van, megérkezett…
- Igen, igen - szakította félbe az asszony. – A férjem is mindig mondogatja – azzal a hajléktalant faképnél hagyva tipegett a szekrényhez, kotorta elő megtakarított pénzüket, és adta oda a szakadt látogatónak.
A kéregető a meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudott. Annyi lélekjelenléte azért maradt, hogy megköszönje a meglepő nagyságú alamizsnát, de aztán iszkolt a helyszínről, nehogy az asszony meggondolja magát.
Amikor papó hazaérkezett, Mariska néni boldogan újságolta:
- Megjött a tél és elvitte a pénzt a tüzelőanyagra.
Feri bá’ percekig kapkodott levegő után. A guta kerülgette. Beletellett egy kis időbe, míg ocsúdott a sokkból. Az eszmélést felesége bánta. A papó istentelenül elverte.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás