Olvasmány

Sokan próbálták már megfejteni a művészi alkotófolyamat műhelytitkait. Ez azonban szinte lehetetlen, mivel művész és művészete állandó körforgásban együtt fejlődik. Rakovszky Zsuzsát kérdezem írói pályájának, illetve életútjának összefüggéseiről, és a beszélgetés végére kirajzolódik a művészi én szuverenitásából fakadó erőforrások kemeríthetetlen energiája.

Biztos vagyok abban, hogy minden felnőttnek élete során legalább egyszer kicsúszik a száján: „bezzeg az én időmben..”, pedig senki sem hallja szívesen azt, ami utána következik. Történetek egy sokkal jobb, értékesebb világról.

Gulyás Pál, a debreceni költőzseni számos műve ismert az irodalomkedvelő (és cívis) nagyközönség előtt. Egy verse azonban egészen biztosan nem kerül bele a gyűjteményekbe, tankönyvekbe. Ez a költeménye, a Fekete gályák ráadásul nem csupán az irodalomtörténet számára egyedi alkotás, hiszen a vershez való személyes kötődésemről is írok e jegyzetben.

Már-már kezdünk hozzászokni, hogy a telek egyre sárosabbak, helyenként kevés hóval. Az idei tél pedig valóságos szeszélyes csapásként érte a térséget - habár vannak, akik számára pozitív csalódást is tartogat az esztendő eleje.

Sokadjára tesszük meg az utat Bodaszőlőre, Zsuzsához és öt gyermekéhez, de a mai valahogy más. Nagyobb a csend, csak belül hangos a némaság. Itt így ér utól az ünnep hangulata. Alattunk jég reccsen, körülöttünk sűrű ködbe kúszik a kéményekből felszálló, szúrós szagú füst. Ránktelepszik, mintha egy színpad díszlete lenne. De ez a darab nem ér véget, a függöny nem hull le, fellélegezni nem lehet.