A ma idősebb férfiak fiatalon nem kerülhették el a sorkatonai szolgálatot. Bár igyekeztek kibúvókat találni, ez csak keveseknek sikerült. Így egyenruhában tölthették életük másfél-két évét. A szolgálat ideje minél távolabb kerül, az élmények többsége is megszépül. A rosszak, a mindennapok kis szenvedései, kitolásai felejtődnek, de marad még így is rengeteg történet.
1976/77-ben szolgáltam a MN 7085 sz. zászlóaljnál. Ásó-kapa alakulat. A bélapátfalvi új cementgyári beruházásra vezényeltek minket. A katonatársak emlegették: annyira jól megépítettük, hogy azóta le is bontották. Ami igaz, de nem a silány kivitelezés miatt. A rendszerváltás után egy svájci cég vásárolta fel, de csak a piaca kellett. A termelést leállíttatta.
Minden századhoz besoroztak néhány értelmiségit. Így lettem a 3. század munkahelyi technikusa. A katonatársammal raktárban dolgoztunk. Szerszámok, anyagok kiadása és bevételezése mellett végeztem azok könyvelését is, illetve a havi elszámolását. Persze nem lettünk volna igazi katonák, ha nem próbálkoztunk volna meg minden módon piához jutni. A civil munkások remek partnereknek bizonyultak. Egyszer szóltak, átmennek Szilvásváradra, menjünk velük. Míg az építkezés területét el nem hagytuk, addig az UAZ padlóján feküdtünk. Odaát egy órát kaptunk. Igazi kocsmatúra volt. Az út jobb oldalán a falu végéig, bal oldalon vissza. Ezúttal már a melósok fektettek. A raktárban úgy-ahogy kijózanodtunk. Mire vége lett a munkaidőnek és zárt alakzatban bevonultunk a laktanyába, már tudtunk lépést tartani. De a munkások a raktárba is hozták a piát. Kértek és kaptak ezt-azt, amit konyakokkal honoráltak. Egyszer két üveg Ararátot ajándékoztak. Benyakaltuk. A társam tök részegen kiment a raktár elé, és a porban „megfürdött”. Még hosszú nyelű kefét is kért, amivel „lemosta” a hátát.
Egy évnyi technikusi szolgálat után írnoknak emeltek ki. A zászlóalj-parancsnokságon kéthetes tanfolyamot szerveztek. A szünetekben mindenki rohant a kantinba. A tiszteknek természetesen elsőbbségük volt. Hamar feltűnt, hogy a kávét túlméretezett poharakba kérték, és hogy a kantinosnő nem a megszokott mennyiséget töltötte. A megrendelés is furcsán hangzott: „Szőrös kávét kérek!” vagy béleltet. Pofátlanul mi is azt kértünk. „Nem lehet.” – riadozott a nő. - „Miért?” – „Mert az rumos kávé”.
Első századparancsnokom egy hat hónapos gyorstalpaló elvégzése után tisztté avatott, szegedi munkásember. Brézai százados. Valahogy a parancsnokok nem szerettek kiképzési tervet készíteni, úgyhogy írnoki ténykedésem kezdetétől rám hárult a feladat. Neki is ez lett az első parancsa. Zárkózott, távolságtartó volt. Ezért lepett meg, amikor egyszer, a parancskihirdetés után az irodájába hívott. - Tudom, hogy maga szereti a könyveket – kezdte. – Én is – azzal kinyitotta páncélszekrényét és elővette Molnár Gábor Az Amazonas őserdejében c. vadászkönyvét. – Ölvtársam! Ez egy jó könyv. Már fél éve olvasom – azzal felütötte a hetvennyolcadik oldalon. – Már idáig jutottam – mutatott a lapra.
Nem sokáig parancsnokoskodott, mert elvezényelték. Ifjú százados került az alakulat élére. Bemutatkozásként szeptember 29-én (ez akkor a Fegyveres Erők Napja volt), a laktanya tisztjeinek ünnepi bankettjén tiszttársait asztal alá itta. Aztán mintha mi sem történt volna, feljött a körletre, benyitott az írnokiba és intett: - Somogyi! Gyere keresztrejtvényt fejteni!
Ez csak a kezdetnek bizonyult. Néhány hétre rá megint intett, de most kocsmába hívott. Ezután minden nap megittam vele négy felest és négy üveg sört. Ha ennyi nem volt elég, reggelente kiküldött a postára Népsportot venni. Parancsba adta, innom kell két deci akármit. Ellenőrizte. Így napjaim, éjszakáim egybefolytak.
A helyettes szintén százados. Medved Gusztávnak hívták. Valószínűleg légnyomást kaphatott, mert a mondanivalóját mindig így kezdte: - „Prüh, prüh.
Egy hétfőn már korán reggel az írnokiba nyitott. Ilyenkor szokásos felpattanás, tisztelgés, napszaknak megfelelő üdvözlés. Most azonban bágyadtan legyintett: - Hagyja! – majd rövid hallgatás után: – Írnok elvtárs! Képzelje! Majdnem balesetet okoztam. – Hogy történt, százados elvtárs? – kérdeztem meglepődve, mert nem egy közlékeny emberként ismertem meg.
– Prüh, prüh! Mentem a Trabantommal. Előttem egy teherautó. Prüh, prüh. Előzni kezdtem, de jött egy kanyar, meg szembe is egy teherautó.
– Mit csinált százados elvtárs?
– Prüh, prüh. Hát becsuktam a szemem.
A két teherautó árokba hajtott, Medved százados pedig segítségnyújtás nélkül tovább. Akkortájt a tisztek büntetlenül megtehették.
A történeteknek se szeri, száma. Akár könyvet lehetne írni. Ki tudja, olvasnának-e még efféléket az emberek?
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás