Fiatalon belerohadni, belepusztulni a vodkagőzösen hallucinált kommunista álomvilágba, a marxista-leninista utópiába, vagy kimenekülni Nyugatra, Amerikába, hogy megvalósítsam az álmaimat? Sokakat foglalkoztatott ez a kérdés az ötvenes években Magyarországon.
Czingula János, a 18 éves debreceni, vagány fiatal srác a menekülést választotta. Döntött, lépett, mindent maga mögött hagyott, a szüleit, a rokonait, a barátait, a csajokat, a félősebb, óvatosabb haverjait, és kalandfilmekbe illő körülmények között kiszökött a szabad világba.
Hosszú, kínlódásos évek követték a döntését, de végül beértek a remény elvetett magvai, amihez persze hatalmas kitartás, szorgalom és némi szerencse is kellett.
Már itthon is álmodozott színészi karrierről, csupán osztályidegen származása miatt nem vették fel a színművészeti főiskolára, aztán Amerikában is próbálkozott, csak azért is. Hiába volt közös öltözője Peter Falkkal, a későbbi híres Columbo hadnaggyal - az egyiknek sikerül, a másiknak nem, Czingula Jánosnak nem jött be a nagy színészi szerep, pedig Hollywood kedvenc, sármos színésze lett. A vállalkozásában viszont bejött a siker. A soha nem nyugvás, a folyton kombináló agy meghozta eredményét, olyan ötletet, találmányt dolgoztatott ki mérnökökkel, ami meghozta neki az anyagi sikert. Hab a tortán - mondhatnánk, de inkább torta a hab alatt, hogy szinte ezzel egy időben megtalálta élete párját – Debrecenben.
Az Utópiából az amerikai álomig című, kalandos sikertörténetről szóló könyv nemrég jelent meg a Debreceni Egyetem igényes kiadásában, eredeti, archív fényképekkel gazdagon illusztrálva, igen szép küllemmel, akár ajándékkönyvnek is megvásárolható minőségben, kemény táblás borítóval is.
A felejthetetlen élményt nyújtó olvasmány megrendelhető a Debreceni Egyetemi Kiadónál ITT
Részletek a könyvből:
Ismét kint találtuk magunkat a hidegben, sáros szántóföldön mentünk keresztül a sötétben, reménykedve abban, hogy a határ felé tartunk. Tudtuk, hogy a helyes irányba jöttünk, amikor megláttuk a felvillanó keresőfényeket. Amint elkezdtük a földre bukásos menetel hosszadalmas folyamatát, észrevettünk más menekülni vágyókat magunk körül. Eszembe jutott az a plusz tanács, amelyet a gazda elmondott nekem. – Várjatok egy keveset, mielőtt felkelnétek a földről, mert ha mozgást észlelnek a katonák, visszafordítják a fényt, hogy lássák, mi mozdult. Ne akarjuk megadni nekik ezt az előnyt. Az életetekbe kerülhet.
Rájöttünk, hogy a fények egy bizonyos alakzatot követve pásztázták végig a területet. Mindig ugyanolyan volt, kivéve, ha az őrök valamilyen mozgást véltek felfedezni. Úgy döntöttünk, a legjobb lesz, ha átkúszunk azon a bizonyos területen. Ha át tudnánk kelni rajta a sötétben és gyorsan, akkor legközelebb, amikor a fény felvillan, már biztonságban a leírt alakzaton kívül leszünk.
Körülbelül tíz-tizenkét társunkkal beléptünk a veszélyzónába, mindannyian a sárban kuporogva. Hamarosan világossá vált, hogy a többiek Tónit és engem figyeltek, és a mi példánkat követték. Ha levetettük magunkat a földre, akkor a csapat többi tagja is ugyanígy tett.
– Ne mozduljatok és ne beszéljetek! – mondtam nekik, miközben lassan elhaladtunk a torony mellett.
Amikor a fények már nem értek el minket, azt feltételeztem, hogy már átléptük a határt és osztrák területre értünk. Még száz métert tett meg a kis csapatunk, amikor egy tizenkét év körüli fiú felkiáltott. – Megcsináltuk! Megcsináltuk! Ausztriában vagyunk!
Megrémülve attól, hogy most árult el minket, legalább nyolcan rávetettük magunkat és a sárba nyomtuk a fejét. Csak akkor engedtük levegőhöz jutni, mikor ráeszméltünk, hogy nem közeledik felénk fény és nem csapódnak golyók a földbe körülöttünk.
Megcsináltuk!
Mégis dühösek voltunk a fiúra. Miután elengedtük, mindannyian szigorúan kioktattuk arról, hogy milyen veszélybe sodorhatott volna bennünket a tettével, és hogy Európában a határok nem feltétlenül egyenesek. A tudtunkon kívül visszatérhettünk volna Magyarországra úgy, hogy közben a helyes irányba tartottunk.
Csaknem egy kilométert gyalogoltunk teljes némaságban, amíg elértünk egy kis aszfaltozott utat. Csak ekkor voltunk biztosak abban, hogy már osztrák földön vagyunk, ugyanis mások voltak a kilométerkövek, mint Magyarországon. Megkönnyebbülten ugyan, de bizonytalanul mentünk tovább, amíg elértünk egy olyan területet, ahol az út egyik oldalán erdő, a másik oldalán szőlőskert húzódott.
– Osztrák határőr vagyok – szólalt meg magyarul egy hang erős akcentussal.
(…)
Egyik este szóltak nekünk, hogy másnap hajnal négyre el kell készülnünk, és egy busz visz majd ki bennünket a vasútállomásra. Vonattal fogunk átutazni Németországon és megérkezni a Bremerhaven nevű kikötővárosba.
Hajóval fogunk átkelni az Atlanti-óceánon.
Másnap hajnalban már fent voltam és összepakoltam a holmijaimat. Az amerikai katonai kabátomat az ágyam végénél találtam meg, de nem oda szoktam tenni. Már dugtam volna bele a karomat, amikor meglepetésemre megláttam azt a magyar címert, amelyet az 1956-os forradalomban használtunk, a szívem helyén rávarrva a kabátra.
Egy pillanatig nem értettem, hogy mi történik. Aztán megláttam azt a hölgyet rám mosolyogni, akinek az ágya az enyém mellett volt. A szeme sarkában könnyek gyűltek. Az én szemem is könnybe lábadt, amikor rájöttem, hogy ő hímezte rá azt az oly fontos jelképet a legkedvesebb tárgyamra.
Odamentem az ágyához és hosszasan megöleltem. Ahogy egymást öleltük, ő ezt suttogta: – Azért varrtam rá neked ezt a címert, hogy mindig emlékezz arra, honnan jöttél és ki vagy, bárhova is vessen a sors téged. Isten áldjon és sok szerencsét kívánok neked!
Új hozzászólás