Debrecenben a Kossuth téren egy több mint négyméteres lámpaoszlopnak támaszkodva áll egy alak. Ráérősen figyeli a város mindennapi életét: a reggel munkába igyekvő emberek sietős lépteit, a ricsajozó kamaszok bandába verődő és gyorsan tovatűnő alakjait, a pék friss áruval tömött polcait, ahonnan ínycsiklandó illatokat sodor felé a szél. Az alak a lámpaoszlopnál nem mozdul, alakja bronzba öntve, Szabó Lőrinc otthon van Debrecenben.
Az ember életében a helyek, ahol élt, létfontosságúak. Azok az impulzusok, amelyek ott érik, hatással vannak későbbi életére, sorsa alakulására.
Szabó Lőrinc kisgyermekként kerül Debrecenbe és egy ideig a Református Kollégium tanulója. Ez életében a művészi eszmélés korszaka, így a város és a költő ezer gondolati és érzelmi szállal kötődik egymáshoz.
Az itt átélt élmények kikristályosodott emlékként a Tücsökzene című versciklusában köszönnek vissza, amit 1947 és 1957 között írt. A költő végiggondolja, szinte újraéli az életét, feleleveníti a fontos helyszíneket és megemlékezik a számára fontos személyekről, bemutatja küzdelmeit a külvilággal és önmagával, a felnőttkorban ugyanis a gyermekkori hit elvesztésével az idilli hangulat tovatűnt.
A ciklus versei az emlékezés zsongító, tűnődő folyamából törnek felszínre, így különböző idősíkok egymásba sodródó hangulata különleges atmoszférát teremt a versfüzérben.
Debrecenhez kötődő emlékeit az alábbi versek idézik:
Az ígéret városa
Debrecen izgatott. A nagyanyám
ott nevelte, szigorú, puritán
özvegy, a bátyámat. Baráth Teréz,
így hívták. Nagyon féltem tőle, és
félelmem átszállt a városra is...
Százezer ember! Az iskola is
szigorúbb lesz! Mondták, az ünnepelt
Kollégium nagy fiakat nevelt,
és én kicsinek éreztem magam.
Bújtam volna, de nem tudtam, hogyan.
S amellett vonzott a városi rang,
egy-egy szó is, hogy Rákóczi-harang,
Nagytemplom, Nagyerdő... Hallottam a
nagy tűzvészről, s hogy Bocskay valaha
...S Kossuth... valami nagy dolgot csinált:
de-tro-ni-zál-ta az élő királyt!
Hű! Ez a város csudákat igért!
Féltem, és izgultam Debrecenért.
DebrecenbenCók-mókkal rakva, félve s boldogan,
vitt, nyolcéves fiút, első utam
Debrecen főutcáján. Mindenütt
legendát vártam, hajdúkat s velük
törököket, tűzvészt, gályarabot,
s hogy jön Kossuth, s megint beszélni fog
és de-tro-ni-zál... Azt hittem, csupa
hős vesz körűl... Kisvonat mozdonya
pöfögött fel s alá, mesebeli,
guruló vaskocka s kocsijai:
micsoda játék!... S vágy s való között
egyszer csak átléptem a küszöböt:
egy bolt felett cégtáblát láttam és
rajta, hogy: "ÓRIÁS és ékszerész",
arany betűket... Megnéztem megint:
Ó-R-I-Á-S?... Az!... Istenem!... Eszerint,
gyúltam ki, itt egy Óriás lakik,
s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!
A természetes csodaDe csak egy percig, egy pillanatig
állt el a szívem... Mért ne? Itt lakik -
neki is kell valahol laknia!
Mindjárt természetes lett a csoda.
S hogy ékszerész, s hogy nem ámuldozott
senki a dolgon, meg is nyugtatott:
utóvégre más is lehetne, ő,
az Óriás, mondjuk: emberevő...
Viszont Gulliver is jó volt, szelíd...
Belestem a boltba; segédeit
láttam csupán... Vártam egy kicsit: a
túlsó oldal nagy palotasora
felett nem lép-e át?... Vállam, nyakam
szinte görbűlt, elképzelve, hogyan
búvik majd az üzletbe... Sajnos, ő
késett, s engem sürgetett az idő:
vissza-visszabámulva, égi vak,
vittem hát tovább csomagjaimat.
Családi körEzen a napon a Péterfián
ebédeltünk. Szigorú nagyanyám
jól tudott főzni. Kedvünkért oda-
sereglett sok nagy lánya és fia,
az egész család, s unokák, menyek.
Ő feketében. Csipke reszketett
reszkető fején. Roppant tisztelet
övezte; hajlott volt s nagyon öreg,
de minden szava parancs, kritika.
Mi féltünk tőle, anyám s én. Csak a
bátyám szerette, Zoltánt... A nagyok
Debrecent tárgyalták, mi volt, mi hogy
lesz majd... Füleltem... Egyetlenegyet
hagytak ki csak, a felfedezésemet,
a legfőbbet... Nem mertem szólni; csak
lestem a percet, mikor lesz szabad
visszamennem, hogy végre, a varázst -
lássam végre az Élő Óriást!
HatodnapÖt napig vártam, öt teljes napig.
Csak apa előtt mondtam valamit
a titkomról, de oly zavarosan,
hogy meg sem értett... Restelltem magam
- úgy látszik - hogy olyan avult csodák
érdekelnek, amiket meg se lát,
meg sem említ már régi, igazi
nagyvárosi ember, debreceni.
Hatodnap aztán ott voltam megint
a Fő utcán. Ami csak mese, mind
emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
volt látni, messziről, hogy tündököl
az arany tábla!... S odaértem... És
elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
ezt mondta csak a csoda-felirat.
Ki lopta el az Óriásomat? -
jajdult a szívem, szinte hangosan...
Aztán csak álltam s szégyelltem magam.
Az esti szürkület lassan lepi el Debrecen tereit és utcáit, a bronz lámpaoszlopon megcsillannak az alkonyi fények, az alak még mindig ott áll, hűséges gyermekkori emlékeihez.
Rinner Anita
Új hozzászólás