A minap az emberség, az emberi érzések legőszintébb megnyilvánulásával találkoztam én, valamint az egyik kedves cimborám. Az este egy átlagos, visszafogott dumálgatásnak indult a város egyik népszerű bárjában…
Az elvégzett munkák után úgy döntöttünk, lazításképpen beülünk egy jóízű, kellemes italra, meg valami apró harapnivalóra a belváros egyik legnépszerűbb bárjába, oda, ahol a tévé és a villamos zaja egyszerre csörtet, az éj pedig egyszerre rejtelmes és kiszámítható, jól ismert, mégis mindig tud újat mutatni. A tévében épp jégkorong, meg darts közvetítés ment. Előbbi vonta el figyelmünket, amikor az élő, egyenes adásban ököllel, ütőkkel kezdte egymást elemi erővel püfölni két – valószínűleg nem agyoniskolázott – játékos. Mellettünk gyönge, mégis határozott álláspontot közlő hang szólalt meg: „Ejj, szívem szakad meg ezekért a derék legényekért, akik így ütik egymást játkébul…”. Tiszta, de fáradt, fájdalmat sugárzó tekintetű, öreg bácsika ült ott, tiszta bőrkabátjában, ápolt küllemmel, ahonnan a hang jött. Egy kisebbfajta pohárból kortyolgatta borát. Valószínűleg azt a kis bort, amely mindennapi örömét jelenti. Ledolgozta életét, ne adj’ isten harcolt, feleségét elvesztette, ki tudja, van-e valakije…meg valamije. Gondolatai mégis ott jártak a tiszta jelenben, talán múltja miatt még tisztábban látva ezt a cudar világot, mint a mi huszonéves fejünk.
Elbeszélgettünk. Hosszú percekig, mire néhány kortynyi bora lassacskán elfogyott. Még egy pillantást vetett a pohárra, félretolta, lehajtott fejjel bólintott, mintha egy emlék tolult volna fel benne. Viszonylag csend volt, nem voltak ott sokan. Újból ránk pillantott. Nem szólt. Körbenézett a helyiségen, látva azt a néhány huszonévest, akik társaságukkal boldogan foglalkoztak. Talán sosem tudják meg, hogy ez a bácsi egyáltalán létezik. Az a bácsi, aki elővett egy régi bőrpénztárcát, majd azt a néhány aprópénzt, amely benne csörgedezett, elkezdte számolni. Nem volt elég. A háttérben láttam, hogy egy három lányból álló társaság mereven a szituációt vizslatja, gúnyos mosolyok közepette, hogy mi mégis miért állunk szóba ezzel az emberrel. Ekkor aztán valami kijött…
Szinte egyszerre szólaltunk meg a cimborámmal. Uram, esetleg hozhatunk egy pohárral, hogy még beszélgessünk? Nem sokról volt szó. Mindössze 100-100 forintra volt szükség a boldogsághoz. Vagy még annyira sem. A bácsika ugyanis könnyezni kezdett. Bár italát megkapta, először félretolta, és csak annyit mondott: „Minden nap, ennyi jut. Ti még fiatalok vagytok, és ezt köszönöm. Nem feltétlenül, amit vásároltatok, hanem, hogy szóba álltatok velem. Hogy tudtok még érezni…” Lassacskán megitta, még váltottunk pár szót, majd tiszta szívből szép estét kívánva lassan, fájó léptekkel elcsoszogott. Lehet, hogy soha többet nem látjuk.
Nem volt hajléktalan. Nem volt koldus sem. Ember volt. Egy szegény, harcedzett öregember, aki nem volt részeges, nem volt koszos, épp oly tiszta volt, akárcsak gondolatai, a háttérből mégis gúnyosan mosolyogták meg a kortársak, és mégis bátran beszélgetett. Pusztán levezetni indultunk a nap fáradalmait. Mégis életreszóló tanulságot szereztünk emberségből. Meg feltettünk egy kérdést: Van még remény ebben az ifjúságban? Egy pohárka. Pusztán ennyi maradt neki. Ennyi, egy világban, ami mára már ezt is elvenné tőle…
Barna Marci
Új hozzászólás