Amikor az útszéli jelzőkarón pocokáldozatra türelmesen, méltóságteljesen várakozó egerészölyv az utolsó pillanatban felröppent, másodszor lettem bosszús. A kocsival lassan gurulva közelítettem a fejedelmi ragadozó felé. Lencsevégre kívántam kapni. Erre a madár, huss! Maradt a hiányérzet, egy jó természetfotó elmaradása.
Először akkor szontyolodtam el, amikor a vendégmarasztaló sártenger láttán visszafordulni, pontosabban: el sem indulni kényszerültem. Az ősrögökhöz szándékoztam lépteim egyengetni. Az ország legidősebb, körülbelül 900 éves felszíni kőzetének felkeresését tűztem ki célul. Maradt egy szárazabb időszaki újrázás fogadalma.
Vilyvitány és Felsőregmec között, a szlovák határ mentén, a Gira-, Csonkás- és Mátyás-hegy oldalában ősi kőzetek (csillámpala, kvarc, barit, pirit) kerültek felszínre. Szántóföldeken, vízmosásokban jó eséllyel bukkanhatnak rá a keresgélésre időt szánók. Kőzetgyűjtők valóságos paradicsoma.
Vilyvitány, Sátoraljaújhely és Telkibánya közötti útról leágazó, rossz állapotú bekötőúton érhető el. Zsáktelepülés. A falu völgyét lezáró hegyek túloldaláról már felvidéki templomok harangzúgását hallani. Az Ágcsernyő – Kassa vasúton vasérccel megrakott szerelvények dübörgését is hosszasan követhetjük füleinkkel. A magyar oldalon azonban csend. Közel-távol sehol egy ipartelep, bánya vagy kamionpihenő. A ritka buszjáratok gurulóeszközeinek brummogását és a tuningolt verdák bömböltetését leszámítva, a nyugalom szigete.
Az elnéptelenedő falu két településből, Vilyből és Vitányból jött létre, 1940-ben. Akkortájt sokkal több házat és lelket számoltak. A fiatalok elmennek. Nem maradnak az Isten háta mögött, a határhoz szorítva, távol minden munkalehetőségtől. Így lassan, de biztosan fogy a vitányi nép. Pedig lennének kitörési pontok. A turizmus és vendéglátás nem elérhetetlen álom. Az ősrögök, a tiszta levegő, a Zempléni-hegység túraútvonalai, látnivaló, sátoraljaújhelyi határátkelő közelsége, vallásos rendezvények, megannyi lehetőség az idegenforgalom fellendítésére. Az erdőgazdálkodás, állattenyésztés, vadászat, újabb lehetőségek.
A faluban járva hamar feltűnik a tót házak sokasága. A hosszú, vékony, egy frontablakos, faoszlopos tornácú építmények jellegzetessé teszik egy-egy felvidéki település arculatát. A magyar oldalon kissé furcsa, ám csodálkozni semmiképpen sem érdemes. Ne felejtsék! Ott a szlovák határ.
A falu látképét egy katolikus és egy református templom uralja. Az 1940-es egyesülés előtt a vilyiek reformátusok, a vitányiak színtiszta katolikusok voltak. A vallási különbségek nehezítették a fúziót. Az 1711-ben dombtetőre emelt református Isten háza kihaltnak tűnt. Mintha nem lenne gyülekezete. Vasárnap és friss hó lévén lábnyomok tömkelegében reménykedtem, ehelyett állatok láblenyomatait vizsgálgattam. Egy csapást komoly valószínűséggel egy farkas ejthette. Telente átvándorolnak Szlovákiából, mert nem kell irhájukat menteniük a meglehetős sebességgel vágtató ércvonatok elől, kilométeres sűrűségű falvak lakóinak botjaitól, puskáitól. Vilyvitányban csend van (ezt már többször írtam) és kövér tyúkok. Kell ennél több csábítás egy ordasnak?
A templom környékén rengeteg a pince. Közel-távol egyetlen tőke szőlőt sem láttam. Furdalt is a kíváncsiság: vajon mit tárolhatnak az ajtók mögött? Nem hiszik el, mit! Pálinkát. Alma-, körtefa minden portán akad, így hihető a magyarázat.
Átmentem a másik templomhoz. Az is zárva volt. A mögöttes részen, a 2002-ben átadott Kálvária dombra kapaszkodhat fel az érdeklődő. A lejtő aljában színpad, ahol az egyházi szertartásokat cerebrálják. A dombbal szomszédos telken ridegtartású szürke marhák keresték a hó alatt a harapni valót.
Sajnos sötétedett. Maradtam volna még, de a kátyús úton nem kockáztattam egy sötétedés utáni tengelytörést. Ahogy fentebb már írtam: Vilyvitányra visszatérek.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás