A világ leggyakrabban feltett kérdése a miért? Az embert a kíváncsiság hajtja. Szűkebb-tágabb környezetéről szeretne minél többet megtudni, megismerni. Ez a vágy a kíváncsiság komolyabb része, de van vidámabb oldala.
Azt szokták mondani: belevág az ismeretlenbe, aminek nem ismeri tárgyát, végkifejletét. Lutri cselekedet, de egyben szórakoztató is. Tippmixelő megteszi, hogy a lottózóban olyan fogadásszámokat diktál be, amiket teljesen ismeretlenek állítottak össze. Kis tétekben kimondottan érdekes. Az éhes vendégnek hasonló érzése lehet, amikor külföldön betér egy étterembe. A pincértől megkapja az étlapot, amelyen azonban csak az adott ország nyelvén sorolják a menüt. Világnyelvek esetén ez nem probléma, mert majd mindenki rendelkezik annyi tudással, amivel kisilabizálhatja a kínálatot. Ámde egy szlovák, román, szlovén, ukrán esetében már fejtörősebb.
Számtalan környező országban vannak vendéglátóhelyek, ahol az étlap magyarul is olvasható. Ott, ahol sok magyar turista fordul meg. Például Zakopánéban a római katolikus templom tövében, Nagyváradon több helyen vagy éppen Krakkóban a Balaton étteremben, ahol isteni lecsót tálalnak fel.
A magyar betérő azonban többnyire magára utalt. Ha a személyzet tud angolul, németül, akkor kaphat információkat, de nem mindenütt van így. A Bihar-hegységben a Glavoj-réten egy butykánál kávét kértem. Szokás szerint minden nélkül, „keservesen”. Az áruda mellett kecskét fejtek. Gondoltam, kérek a feketémbe. Így jött be a nemzetközi mutogatás, hangadás. Mekegni kezdtem, kezeimmel öntést imitáltam. A kiszolgáló rám meredt, valószínűleg hülyének nézett. Tehénbőgéssel próbálkoztam, hozzá tagadólag ráztam a fejem. Az eladónő ábrázata változatlan maradt. Mondtam, hogy milk, és megint mekegtem. Egyre zavarodottabban bámult rám. Hátul a polcon, a dobozos sörök között megláttam egy kétdecis flakonos tejet. Ráböktem és harmadszor is mekegtem. Meglepő módon felderült a képe és végre válaszolt. Pontosabban először kecskehangot adott és rázta a fejét, majd elbődült és igent bólintott. Csakhogy nekem tehéntejes kávé nem kellett. A jókedv azonban nehezen csillapult, mert mindketten hosszasan nevettünk. A lényeg: megértettük egymást.
A Magas-Tátra éttermeinek étlapjain gyakran olvasható kínálat a madarsko gulasky. Első alkalommal találkozva vele, természetesen azt kértem. Erre kihoztak egy majd fekete, szószos apróhúsú valamit, knédlivel. Na, ezt legalább tudom, hogy többé nem fogom kérni.
Szlovéniába, a Bledi-tóhoz közeli szállásunk mellett üzemelt egy kifőzde. Pisztrángot szerettem volna enni. Egész délután bifláztam a pikkelyes szlovén nevét. A családdal ültem be. Vettem az étlapot és kerestem a szót. Közben a családom kétharmada szintén étlehetőségeket silabizált. Valami oknál fogva a kalmár szó tetszett meg nekik, s mivelhogy nem találtam a pisztrángos ételt, beadtam a derekam. A pincér ananászos, narancsos polipkarikákat hozott.
Baráti társasággal Kárpátalján, Rahón jártunk. Ott is a helyi ínyencségekre specializálódtunk. Egyedül a scsít (káposztalevest) ismertük. Mindenütt más-más ízű volt. Egyik helyen a szomszéd asztalnál több tányér erdei gombaleves gőzölgött. Jött a felszolgáló, rámutattunk a levesekre. Ennyiből már értett. Isteni volt. Egy másik helyen, némi orosz tudásunkat kamatoztatva, tanulmányoztuk az étlapot. Bár cirill betűkkel íródott, egyik bekezdésben bográcsot olvastunk. Azt kértünk. Amikor tálalták, akkor derült ki, gulyás a javából. Nagyon finomra sikeredett.
Zakopáne egyik vendéglőjében kevésbé jártam jól. Ott szó szerint ráböktem egy tételre. Erre kihoztak két szem sült, egész krumplit, főtt tojást, meg valami tejfölös-túrós öntetet. Akkor nem laktam jól.
Bármerre járok, igyekszem helyi specialitásokat enni. Kevesebbek által beszélt nyelvek ismeretének hiányában néha az egész szerencsejáték, de jó szórakozás.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás