János ugyanabban az időben jött haza a templomból, amelyben szokott. Pontban fél 12 előtt 5 perccel. Letette a biciklijét az udvaron, majd benyitott a házba, ahol a sógornője az utolsó simításokat végezte a vasárnapi ebédre készülő oldalason a szűk kis konyhában.
Röviden üdvözölték egymást, megkérdezte, milyen volt a mise, János pedig elmondta szűk három mondatban, ahogyan azt az utóbbi negyven évben tette. Hiába felszabadulás, bizonyos régi dolgok nem változnak, ilyen például a szűkszavúság. Végigsétált a nappalin, ahol az öccse bömböltette a televízióját. Persze, ha a nappaliban lévő tévé megy, akkor ő a saját lakrészében lévő készülékét hallgatta, amelyet még unokaöccse, Dani vett neki öt évvel ezelőtt karácsonyra. Ha a nappaliban megy a tévé, ő nem nyomja be, nem konfrontálódik az öccsével. Ráhagyja, csak úgy, mint mindent az elmúlt években. Egyébként is, mindjárt ebéd, meg akar mosdani, készülődnie kell, Dani és a családja hamarosan megérkeznek. Öccse csak egy pillantást vetett rá, mikor belépett.
- Megjöttél? - kérdezte.
- Meg - felelte. Se több, se kevesebb, elég ennyi, majd a leves után váltanak még egy két szót. Különben kifogynának a témából. Már ment is volna tovább, amikor egyszer csak felfigyelt a híradóban elhangzó riportra. Ez is a változás hozadéka. Olyat mondanak, amit eddig nem. Kivétel talán a Csernobil volt, de az is fel lett fújva. Egy történész beszélt a Don-i katasztrófa évfordulója alkalmából. Pista mereven nézte. János sem tudott tovább menni. Nem érdekelte sokáig a múlt, nem beszélt, nem is beszélhetett róla, de most kíváncsian nézte az összeállítást. A történész tűpontosan elmondta az akkori eseményeket, mutattak korabeli képeket, és megszólalt néhány túlélő is. Kb. 5 perc se volt az egész, már folytatódott is a híradó a legutóbbi MDF-botránnyal, amely már egyikőjükét sem érdekelte túlságosan.
A riport után azonban mindketten csendben maradtak. János azon vette észre magát, hogy egy helyben áll és vár. Pista szintén. Vajon melyikük kezdi? Pista a stroke-ja óta nem a régi, de a régi történésekre emlékszik. Nem látja az arcát, háttal ül neki. Elkezdi valamelyikük? 10 perc múlva dél. János elmerül az emlékeiben. Na nem a Donnál. Ott nem voltak. De a háborúban igen.
A németek csak terelték őket jobbra, balra, azt is hirtelen tudták meg, hogy Nyugatra indulnak. Sodródtak az eseményekkel, ahogy ma már mondják. Minden bizonytalan volt. Szökjenek Nyugatra? Menjenek haza? De mi lesz, ha elfogják őket? Ezen és ehhez hasonló kérdéseken morfondíroztak a vagonban, amely 45-ben már úton volt velük a Szovjetunióba.
János már nem emlékezett pontosan, hol járt akkor a vonat, mint ahogyan arra sem, hogy hányan is voltak a vagonban. Megrökönyödött, megkeseredett emberek társasága alkotta ott az utazóközönséget, senki sem szólt egy büdös szót sem. Nem is illett. Senki sem akart arról beszélni, ami addig történt, csak arról, ami ezután lesz. Illetve lehet. Mi van a kerttel, az asszonnyal, hányszor fogunk megállni, felelősségre leszünk-e vonva?
Egyedül az öccse mozgolódott, és járkált fel-alá a kocsiban.
- Valahol kell lennie egy karnak, vagy valami vésőnek - dörmögte magában, míg ő csak ült és vacogott. Nagyon fájt a lába, nem tudott rendesen ráállni, hiába szedték ki belőle azt a fránya golyót. Nem is figyelt arra, hogy mit csinál az öccse. A fejében kizárt mindent. Értelmetlen volt a küzdelem, menekültek, amíg lehetett, most már csak az Úristen kezében vannak. Pista azonban nem adta fel. Nem, ő mindig is másabb volt. Most is beszélt, azt sem tudta már hogy mit, csak a megoldáson törte a fejét. Szegény anyánk ha látná, és János egy pár percig otthon volt Csengerben, vasárnap délután, pont, mint ma, ahogyan szól, hogy ebéd és tálalja a tyúkhúslevest az asztalra. Az anyjára gondolt, aki hamar meghalt és az apjukra, aki akkor még sokkal vidámabb volt és mosolygósabb. Vasárnaponként kecsketejjel ébresztette őket a szobájukban, János pedig boldog volt. Talán sose volt boldog azóta. Hazavágyott, elege volt ebből az egészből, amin addig keresztülmentek, és csak azt kívánta, hogy otthon legyen. De hol is? Csengerben? Hiszen onnan eljöttek, miután meghalt az anyjuk. Nincs ott már semmi. Talán már a sírján is tankok állnak. Nyíregyházán, ahol anyjuk halálát követően éltek? Meg van még egyáltalán a szőlő, a veranda, meg az apja? Semmit sem tudott. Fáradt volt, gyenge, és ami a legrosszabb: bizonytalan.
Pista ekkor rázta meg a vállát. A vonat lassan menetelt, valószínűleg egy állomásra érkeztek, ő pedig az addigi álmodásából felébredve fényt látott és hegyeket. A fényben azonban rájött, hogy igazából nem is hegyek, hanem dombok. A Dunántúlon lehettek valahol. Nyitva volt résnyire az ajtó, az öccse pedig mellette állt.
- Gyere, ha elindult a vonat, még le tudunk ugrani - mondta neki Pista.
- De hát hogy? – értetlenkedett János. – Hát a lábam… azóta is bicegek.
- Ne foglalkozz vele, majd meggyógyul, ki tudja, hova visznek ezek minket? Itt akarsz talán megrohadni? - kérdezte tőle, ám János egyre csak magára nézett és az öccsére. Majd a nyomorult lábára és a többi rokkantra, akik bár felnéztek akkor és ott rájuk, mégis ingadoztak, hogy merjenek-e kiugrani vagy maradjanak.
Egy újabb hirtelen ötlet. Egy újabb változás. Egy újabb ugrás az ismeretlenbe Ezúttal szó szerint. Nem! Elég volt, legyen már végre vége most már!
- Utánatok lőhetnek - mondta az egyik utas, miközben a vonat elindult és Pista még szélesebbre tárta az ajtót, amely korántsem volt veszélytelen mozdulat. Ha sokáig tétováznak, észreveszik őket, akkor már nem lesz idő a nyitogatásra, meg az ugrásra.
- Hamarosan ugrani kell! - Hangzott Pista érve, amely logikus volt. Túlságosan is logikus, amolyan pistás. Csak egy valami hiányzott belőle. Ő. Meg a sánta lába.
- Ne aggódj, nem lesz gond! - szólt oda ismét neki, amikor látta, hogy bátyja bizonytalan.
- Már hogy ne lenne, engem fognak lelőni legelőször! - akadékoskodott, ám Pista ahogy gyerekkorukban, úgy most sem figyelt arra, amit mondott. Mintha nem is érzékelte volna, hogy mi történt vele a háborúban. Csak a cél lebegett előtte, semmi más.
- Ha ügyes leszel, nem fognak. Hidd el, ki van ez találva! - mondta. Közben a vonat is gyorsított. A francba! János tudta, hogy akkor és ott kell döntenie. Sokáig nem hezitálhat. Akármennyire el van is fáradva, most döntenie kell, nem várhat csodára. Ugorj! Ne ugorj, Menekülj, Maradj! - harsogtak neki, miközben Pista is egyre idegesebben hívogatta. Ő már az ajtóban állt, toporzékolt, miközben nézte, ahogyan az őrök is szépen lassan felmásznak a vonatra. Nem sok idejük maradt.
Istenem! Mit tegyek, mondd?- mormolta János magában. Másodpercek maradtak. Ekkor már többen is idegesen kiáltották: Menjél, fiatal vagy, te még élhetsz! Majd a faluban leápolnak. Ne félj! Nem fognak lőni! De mi van ha igen? És ha mindkettőjüket lelövik? Gyere már te! - és szinte már üvöltötte neki Pista, amikor János füle egyszer csak kizárta a zajokat és ezúttal ismét otthonukra, Nyíregyházára gondolt, a szőlőskertre, a verandára és az apjukra, ahogyan feji nekik a vasárnap reggeli kecsketejet, és viszi be a szobájukba. Na meg a gyerek Pistára, aki mindig is kedvence volt az apjának.
- Ugorj már az Isten szerelmére! - üvöltötte ekkor már teli torokból Pista, mire János csak ennyit kiáltott: - Menj!
És Pista többet nem nézett hátra. Nagyot puffant a fűvön, és ahogy a vonat kanyarodott, még látszott, amint a domboldalon bukfencezik lefelé az árokba.
Ekkor János és a többiek is az ajtóhoz siettek, ám ahogy gyorsult a szerelvény, egyre kevésbé látták a guruló alakot, csak egy őrt, aki kihajolt a vonat ablakából és lövéseket eresztett.
Jánosnak könnybe lábadtak a szemei. Mit tettem? - mondta magában, és elfordult az ajtóból, ahol a többiek még mindig némán álltak. Legszívesebben hányt volna, ha lett volna benne annyi étel, amit kipréselhetett volna. Ám ekkor csak felkiáltott az egyik rab: Ott van! Megúszta! - ordította, mire János is odabicegett, és ő is meglátta, ahogyan egy szépen, lassan begyorsuló ember fut a távoli falu irányába.
Ezután összeesett, és az egyik szalmazsákra borulva aludt, míg nem felkeltették a romániai Constancában.
Most, több mint negyven évvel később, ugyanazt a megkönnyebbülést érezte.
- Megjöttek Daniék – szólt ki a sógornője, öccse pedig feltápászkodott a székéből és ismét ránézett. János is feleszmélt, de arra készült, hogy talán ebéd előtt még mondanak valamit egymásnak és a régi emléknek.
Na, mi van? Te még el sem készültél? Mindig is lassú voltál! - vetette oda Pista, ő pedig ezt tudomásul véve visszament a szobájába. Ismét egy átlagos vasárnap. Aznap inkább nem ment ki ebédelni a családdal.
Keresztes Bence
Új hozzászólás