Apám, 82 évesen végleg megpihent. Most, hogy nincs, érzem azt az óriási űrt, amit maga után hagyott. Bármerre járok a szülői házban, minden tárgy rá emlékeztet. Anyámmal kisírt szemmel hallgatunk. Már könnyezni sincs erőnk.
Józsi bácsi hatvannak vallotta magát, de nyolcvannak is elnéző füllentéssel lehetett hazudni. A túlzás kimerítette a jóindulatú fiatalítás szándékát is. Arca, mint a gyűrt hegység. Bőre bibircsókos tulipánvörös, szemei véreresek.
Régebben az egyik hipermarket pénztársora fölött táblák lógtak, rajta a figyelmeztetés: „Ha a pénztárnál két vásárlónál többen állnak, akkor újat nyitunk.” Azóta lekerültek a biztató mondatot tartalmazó applikációk, s vele egyenesen arányban növekedtek a sorok.
Szakmányban gyárthatók lennének azok az egykaptafára húzható élettörténetek, amelyek állami gondoskodásban részesültek – vagy, ahogy egymást közt mondogatják: államisok – nevelkedéséről, életkezdési nehézségeiről íródnak.
Fél négykor már csilingelt az öreg Nokia, maradt volna még, legszívesebben lenyomta volna a szundit, de sóhajtott egyet, kifordult a takaró alól, valamit motyogott az asszony, visszafordult, ráhúzta a takarót teljesen, mert ilyenkor azért hűvös volt, nyitva az ablak, áramlott be az éj hidege, magához is tért gyorsan, bele is borzongott a hűvösbe.
Furcsa dologra jöttem rá. A kenyérszállítók különleges emberek. Nem csak azért, mert nekik köszönhetjük, hogy friss ropogós kenyér lehet naponta az asztalunkon, hanem azért is, mert minden kenyérszállítónak van egy különleges története.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.