Olvasmány

Józsi bácsi hatvannak vallotta magát, de nyolcvannak is elnéző füllentéssel lehetett hazudni. A túlzás kimerítette a jóindulatú fiatalítás szándékát is. Arca, mint a gyűrt hegység. Bőre bibircsókos tulipánvörös, szemei véreresek.

A késő délelőtti órában a krimó kivételesen kongott az ürességtől, senki sem kortyolgatta langyos sörét, széndioxiddal bolondított roséját.

Régebben az egyik hipermarket pénztársora fölött táblák lógtak, rajta a figyelmeztetés:  „Ha a pénztárnál két vásárlónál többen állnak, akkor újat nyitunk.” Azóta lekerültek a biztató mondatot tartalmazó applikációk, s vele egyenesen arányban növekedtek a sorok.

Szakmányban gyárthatók lennének azok az egykaptafára húzható élettörténetek, amelyek állami gondoskodásban részesültek – vagy, ahogy egymást közt mondogatják: államisok – nevelkedéséről, életkezdési nehézségeiről íródnak.

Furcsa dologra jöttem rá. A kenyérszállítók különleges emberek. Nem csak azért, mert nekik köszönhetjük, hogy friss ropogós kenyér lehet naponta az asztalunkon, hanem azért is, mert minden kenyérszállítónak van egy különleges története.