Régebben az egyik hipermarket pénztársora fölött táblák lógtak, rajta a figyelmeztetés: „Ha a pénztárnál két vásárlónál többen állnak, akkor újat nyitunk.” Azóta lekerültek a biztató mondatot tartalmazó applikációk, s vele egyenesen arányban növekedtek a sorok.
Rövid habozás után egy rövidebbnek tűnő végére álltam. A besorolásnak számtalan a szempontja: az előttem állók bevásárló kocsijaiban mekkora árumennyiséget halmoztak fel, az idősebb vásárlók száma, a pénztáros neme, életkora és a korábbi sorbaállásos tapasztalataim.
A kiválasztott, az árugondolák közé bekígyózó sor végére perdülve, volt időm szemlélődni, akaratlanul hallgatózni. Innen-onnan az áruház dolgozóit szidalmazó hangfoszlányok érkeztek. Visszatérő kérdésként hallatszott: miért nem nyitnak meg több pénztárat? Egy kékruhás, középkorú, karikás szemű, beesett, szürke arcú hölgy dolgozó bírta legkevésbé cérnával, mert váratlanul ráförmedt az egyik méltatlankodóra:
- Jöjjön dolgozni nyolcvanezerért éjjel-nappal, akkor majd megérti, miért vagyunk ilyen kevesen! - azon túl több panasz nem hallatszott a környéken.
Előttem fiatal fiúk múlatták az időt. Érdeklődve figyeltem szellemeskedéseiket. Éppen hasonlatokat kerestek: úgy hiányzik, mint Hasfelmetszőnek a bicska, Nérónak a fáklya, Kolumbusznak Amerika, mint tótnak a hanyatt esés.
Még próbálkoztak néhány hasonlattal, ám egyre izzadságszagúbbra sikeredtek, már nem derítették jókedvre a társaságot. Témát váltottak. Eszperentéztek. Kerek történet e-sítését tűzték ki célul. Az egyik fiúnak különösen jól működhettek agytekervényei, mert azonnal „séróból” kezdte nyomni a mondatokat:
- Tetemes szemes tengerben éhes, kedvetlen teve teng-leng. Nem lel eledelt. Egér még lenne, de nem kell, nem élelme. Teve, tevének nem ebédje. Beléndek mérgez. Tevénk még élne. Lencse remek lenne, de errefele nem terem. Egy edény lebbencs, de megfelelne! Edény még lenne, de lebbencs? Kedvetlen teve éhezésnek betege. Messze egy felcser. Elérhetetlen…
Elakadt, az addig folyékonyan eszperentéző. A szomszéd sorra kalandozik figyelmem. Két nyugdíjas fennhangon szidja azokat, akik kitalálták a Nemzeti Dohányboltokat. Mivelhogy az üzemeltetőknek, a kíváncsi gyermekszemek elől füstüveggel kötelesek eltakarni a dohányárut, a bűnözők köszönik szépen, és rendszeresen kirabolják azokat. Az idősek a minapi Bethlen és Ibolya utca sarki dohánybolt kirablásának részleteit taglalták.
- …helyben és messze egyetlenként – folytatta a fiú -, helyzetem reménytelen. Ezzel leheveredett kerek szemek ezredére. Elcsendesedett. Egy ember neszére éledezett. Véletlen erre terelte. Vele rengeteg retek…
Elmaradt a befejezés, mert a pénztárnál a fiúk kerültek sorra. A szomszéd kasszánál egy éltes hölgy lajhárlassússággal pakolta szatyraiba a vásároltakat. Szöszmötölésével idegesítette az utána következő férfit. Nem éppen illendően nógatta a felgyorsulásra:
- Nyanya, mi a büdös fenét vacakol?
Az idős nő értetlenül meredt rá. Szinte értetlenül motyogta:
- Én így szoktam... - de nem fejezhette be.
- Szokjon le gyorsan erről a tetűségről! – morgott az ideges férfi, sőt mondott volna többet is, de a körülötte méltatlankodók torkára forrasztották a szót.
A hangosbemondó Pistike szüleit kereste. Pistike a vevőszolgálatnál átvehető, aztán zene, majd megtudtam, hogy a zöldség osztályon a karfiol akciós áron kapható. Már nem hatott rám a reklám, mert én következtem.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás