A szúnyogok a rovarok osztályának a kétszárnyúak rendjébe, a szúnyogalkatúak alrendjébe tartozó család. Alcsaládján belül negyvenegy nemük és háromezer-ötszáz fajuk ismert.
Már milliószor elpuffogtatott frázis, de az embernek gyakran nem jut eszébe jobb és frappánsabb, amikor az életet jelöli meg a legjobb forgatókönyvírónak. Az alábbi történetet sem lehetett ép ésszel kitalálni, annak meg kellett történnie, hogy egyáltalán megírható legyen.
Az idősebbek talán még emlékeznek középiskolai tanulmányaik egynéhány tananyagára, többek között irodalomból, Solohov: Az emberi sors c. regényére, ahol Andrej Szokolov már semmi mást nem kívánt magának, mint négy köbméter földet, ami mindent megoldott volna. Andrej sorsából tudjuk, mi mindenen kellett keresztülmennie, amiért csak a halál lehessen az egyetlen üdvözítő megoldás.
Még hogy az állatok nem tudnak csúnyán nézni! Látták volna a kakasunk tekintetét a múlt héten, amikor kora reggel a baromfiudvaron elé szortíroztam az aznapi tengeri adagját.
Egyetlen gyermekem, a néhány hét múlva tizenötöt betöltő kamasz Marci időnként sodronyingként viseli magán a korosztálya minden nevelési nehézségét. Ha úgy gondolja, nem válaszol a kérdésekre, ha másként, durván felel, ha olyanja van, rendesen tudunk beszélni egymással. Nincs ezzel semmi baj, ez az élet rendje. De a minap nagyon meglepett…
A csárdás hagyományos magyar néptánc. A „csárda” szóból eredeztetett. Az ott ropott táncnak adták a kocsma rokonértelmű nevét. A magyar táncstílus megtestesítője. Alaplépése kettőt jobba, kettőt balra. Nem ördöngösség megtanulni.
A Pilis hegység legismertebb csúcsán, a Dobogókőn kialakított kilátó korlátjának támaszkodva elbűvölten bámulom az alattam elterülő panorámát. Páratlan kilátás nyílik a hegységre, a Dunakanyarra, de a Börzsönyre is. A helyiek állítják, hogy tiszta időben látni a Magas-Tátrát is. Mondjuk, ebben azért kételkedem, légvonalban is legalább százötven kilométer, no meg a Föld görbülete.
Anyák napja…ami az oktatásban pro és kontra. Az osztálytermekben ismereteket, tudást közvetítenek, nevelnek szépre és jóra – gyakran a szülők helyett is -, ám mindig akadnak, akik „betartanak” az igyekezetnek.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.