A legszebb gyermeknapi ajándékom

Egyetlen gyermekem, a néhány hét múlva tizenötöt betöltő kamasz Marci időnként sodronyingként viseli magán a korosztálya minden nevelési nehézségét. Ha úgy gondolja, nem válaszol a kérdésekre, ha másként, durván felel, ha olyanja van, rendesen tudunk beszélni egymással. Nincs ezzel semmi baj, ez az élet rendje. De a minap nagyon meglepett…

Osztálykirándulásra vitte a nyolcadikosokat a Svetits iskola rendje, éppen a sárospataki szép környezetbe. A két éjszakás kiruccanás egyetlen alkuja az volt, hogy esténként telefonon csörrentsen ránk, szüleire, hogy minden rendben van-e. A rituálé megtörtént, nyugodt szívvel tettük el magunkat másnapra a két estén. És persze abban a tudatban, hogy amit évek óta szajkózunk, azt megérti: ne költse a zsebpénzét fölösleges ajándékokra.

A kirándulás végén, röviddel az után, hogy bezúgott a vonat a debreceni állomásra, és megöleltük egymást, a hazafelé guruló autónk hátsó ülésén fiam boldogan csomagolta elő hátizsákjából a kis ajándékokat.

- Nézd, anya, ezt a Márai fényképet neked vettem az irodalmi múzeumból, mert tudom, hogy szereted, mint magyartanár. Apa, neked pedig ezt a Karinthy képet vettem, mert ő a kedvenc íród.

Vezetés közben nehéz volt igazi köszönetet mondanom, de a meghatottság és a meglepetés is elszorította torkomat. Nem emlékszem rá, hogy mikor mondtam volna így, kifejezetten, hogy Karinthy Frigyes a legkedveltebb, a legtiszteltebb íróm, bár gyakran emlegettem neki műveit, fiam figyelmébe ajánlva zseniális írásait. Mégis, Marci valahogy megérezte sokadik érzékszervével és figyelmével a Márai és a Karinthy iránti tiszteletünket, és ez megmaradt benne. A gyermeki érzékenység ilyen határtalan.

Aztán a féltve őrzött hátizsákból előkerült még egy kicsi pohár, amelyet a hollóházi porcelángyárban készítettek, kézzel festve, aranycsíkozva. Egy csodás kis pohárka – tele töltve szeretettel.

Hiába a szülői tanács és kérés, hogy a gyermek ne költse a pénzét fölösleges ajándékokra, a kis tárgyak, emléklapok csak bekerültek a hazautazó puttonyba.

De, hát valljam be őszintén: annak idején a balatoni úttörőtáborból én is hazavittem a féltenyérnyi műanyag vitorlást, amin egy rugónyakú matróz lötyögtette fehér sapkás fejét. (Akkor az volt a legmenőbb ajándék.)

Egy hete azon töröm a fejem, mi a csudát tudnék adni a fiamnak gyermeknapra. Közben pedig én kaptam tőle egy váratlan, hatalmas ajándékot. Egy szeretetcsomagot.

De most gyereknap van. Hirtelen csak annyit tudok mondani: Drága kisfiam, az Isten őrizzen meg szeretetében! És soha ne kapj kevesebb szeretetet, mint amennyit Te adsz másoknak!

Apa (B.A)