Eddig öttel közlekedett. Két rozzant sajáttal és háromlábú járóbotjával. Tegnap megrökönyödve láttam jobb kezében a hatodikat. „Pista lábai úgy nőnek, mint a bolond gombák” – konstatáltam magamban. Különben a hasonlat helyén való, ugyanis a trópusi záporok (melyek az utóbbi napokban áztatták Debrecent) hatására a Fancsika erdői zöldellnek a gyilkos galóca rengetegtől (errefelé halványzöld a kalapjuk).
Egy város kiirtására elegendő terem az erdőkben. Felrugdosom őket, nehogy bolond gombázók, finom vargányának félreismerve, kosárszám gyűjtsenek belőle.
Pista, mind a hat lábával a szemetes felől totyogott.
- Úgy látom, biztonsági kűrt futsz – mutattam járást segítő eszközeire.
- Mi? – nyögte két lépés között, nem tudva hova tenni, miről van szó.
Úgy látszik a járás ma különösen nehezére esett. Hiába, az egymást érő frontok még az egészséges embert is letaglózzák. Lába befáslizva. Puffadó bokája dagadását próbálta kalodában tartani.
- Tudod, amikor a versenyző a műkorcsolyában olyan szabadon választott gyakorlatot hajt végre, amelyben csak arra ügyel, nehogy elessen. Nem ugrik tripla Axelt, megelégszik a duplával, beugrós Libelle helyett is csak Holdat formál.
- Ne hülyéskedj már! Miről beszélsz? – bámult rám értetlenül.
- Te is hat lábbal közlekedsz, hogy el ne ess.
- Ja! – világosult meg előtte az eddig mondottak – Fáj a lábam, de ezt a botot nem azért hordom magamnál. Csak, ha már kezembe került, akkor használom.
- Hanem?
- Nem hagy nyugodni, hogy a haver tízezrest talált a kukában.
- Ja – emlékeztem a történetre. – Mesélted.
- A lányom ma nem fog jönni. Lekap a tíz körméről, ha megtudja, hogy kukázok. El ne árulj! – emelte fel fenyegetően keresőbotját.
- Hallgatok, mint a sír – nyugtattam meg.
- Tudod, ha pénz nem is, de azért akad ez meg az. Azokat eladogatom.
- Kell a pénz a fröccsre – vetettem közbe, cinkosan kacsintva hozzá.
- Á, nem iszom én már! – legyintett megint a bottal. Különben a botemelkedések bizonyították, hogy öt lábon továbbra is biztosan megáll. – Egy felestől fejre állnék.
- Képzeld el – kezdtem egy hirtelen eszembe ötlő sztoriba. – A munkahelyemen nyugdíjas találkozót tartottak. Az egyik öreg úgy berúgott, hogy csak három nap múlva találták meg a hajdúszoboszlói vasútállomáson… És tudod hol lakott?
- Na, hol? – kíváncsiskodott.
- Hajdúnánáson.
Na, ezen jót nevettünk. Rötyögésünk csillapultán még figyelmeztettem.
- Ha így folytatod… - böktem botjára -, lassan százlábú leszel. Nem fogod megtalálni a valódi lábaidat. Ha futni akarsz, összegabalyodnak.
- Elég nekem ennyi – mutatott valódi és segítő lábaira.
- Tudod, mit csinál a kengyelfutó, ha gyorsan akar szaladni? – tettem fel búcsúzásképpen egy találós kérdést.
- Nem.
- Felcsatolja az egyik lábát, hogy ne akadályozza a másikat a futásban.
Ezen is kiadósat röhögtünk, aztán elköszöntem tőle. Botját emelve búcsúzott ő is. Eredeti szándékát megváltoztatva visszafordult a kukákhoz, hátha azóta valaki beledobott egy tízezrest.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás