A kezdet

- Szakadt a hó. Pedig március 21-e volt, a csillagászati tavasz első napja. 1948 márciusa. A kis szabolcsi faluban templomba készültek az emberek. Virágvasárnap igazán nem is tudták sokan, hogyan öltözködjenek. A Fő utcán, a régi görög katolikus templom még viselte a háború nyomait. Igaz, itt nem voltak lövöldözések, inkább a húsz kilométerre lévő Nagykállóban ropogtak a fegyverek.

Ömlött a fehér pihe. Talán fertályóra sem telt el, de már beborított mindent.

Magduska - így nevezték a falubeliek - ijedten nézett a párjára. Remegett a szája, verejték öntötte el, és tudta, hamarosan világra jön a baba. Félt. Nagyon félt. 

Amikor hazajött ’45-ben Auschwitzból, senkit nem talált az övéi közül. Csak a szembe szomszéd, Palkó Anna rohant át hozzá, megölelte, és percekig zokogtak együtt. 

Magdi ott született és nőtt fel Bökönyben. Szülei jómódúak voltak, Izidor, az apja lovakat és teheneket tartott, kis boltjuk volt a ház mellett. Itt mindig lehetett hitelre vásárolni. Hárman voltak testvérek. Sanyi volt a legidősebb, Magdi, a középső és Laci, a legkisebb. Anyjuk, Etel néni otthon, a családra vigyázott. 

Aztán az első zsidó törvény után kezdtek gondolkodni a miérten. 

- Nem lesz semmi bajunk - mondta mindig Izidor - én első világháborús hős vagyok, elismerte a király is, többször kitüntettek, engem a törvény szerint nem bánthatnak. 

Ment is a községházára, félszegen előadta kérelmét, megmutatta az okmányokat. Ismerték, szerették, de nem mondtak neki semmit. 

Elvitték a családot, a többiekkel együtt.  Először Nyíregyházára, majd onnan vagonokkal Auschwitzba.

Szitált az eső, amikor két nap után kilökték őket egy hosszú rakodótéren. Magdus még emlékezett, hogy amikor begurult a vonat, egy nagy kapu nyílott, csak később tudta meg, mi volt  a tetejére írva: A munka szabaddá tesz.

A sín mellett sorakoztak fel. A lányt már az úton elválasztották apjától és két testvérétől. Nem látta övéit,  azt sem tudta, hol lehetnek. Dideregtek a fénylő acélpár közelében, előttük, mellettük, mögöttük német katonák géppisztollyal, és egy középkorú, szemüveges férfi sétapálcával. Csak később tudta meg a nevét: dr. Mengele.

A német járkált, néha kiabált valamit. Jobbra, balra terelte a  vagonokban utazókat.

Magdus és Etelka néni szorosan fogták egymás kezét. Amikor a német rájuk bökött, két irányba mutatott. Magda nem akarta elengedni az anyja kezét. Sikítottak, egymáshoz bújtak, az idősebb asszony még be is takarta 22 éves lányát. A német mosolygott, majd intett az egyik katonának. Rábökött  az idősebb asszonyra.

A távolabb állók csak egy géppuska ropogását hallották. Valaki a sorban elmormolt egy kaddist.  A zsidó halotti ima végén többen magukban mondták a közös áment.

Ez a tragikus néhány perc villant át Magda arcán, amikor férje rohant a bába asszonyért. Féltek, mert két évvel előtte,  ’46-ban már született egy kislányuk, de ő kéthetes korában meghalt. Soha nem beszéltek róla.

Három és félórás fájdalom után Magdus egészséges kisfiúnak adott életet. A falu orvosa azt mondta, fűtsenek be, vigyázzanak a picire, majd másnap eljön megint.

Ernő, az apa elsírta magát. Második házassága volt az asszony, első felesége és három gyermeke Mauthausenben veszett.

A hó lassan elállt Bökönyben, a nap is derengeni látszott az ég peremén, Palkó Anna pedig egy pohár tejet hozott.

- Nagyságos asszony, hogy hívják a kicsit? - kérdezte ízes szabolcsi kiejtéssel.

- Gyurinak -  felelte a még mindig pihegő asszony.

- Nahát! Hogy lehet ilyen úri, városi nevet adni egy falusi gyereknek? - csodálkozott Anna, majd elment.

Megszülettem.

 Weisz György

(Részlet a szerző most készülő, harmadik könyvéből)

 

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.