A csárdás hagyományos magyar néptánc. A „csárda” szóból eredeztetett. Az ott ropott táncnak adták a kocsma rokonértelmű nevét. A magyar táncstílus megtestesítője. Alaplépése kettőt jobba, kettőt balra. Nem ördöngösség megtanulni.
A magyar történelemnek akadt negyven éve, amikor a csárdást is szovjet módra kellett járni. No, nem mindenütt, mert a gulyáskommunizmusban azért maradt hazánknak annyi szabadsága, hogy ápolhatták a hagyományokat. A Magyar Néphadseregnél (a MN 7085 zászlóaljnál mindenképpen) kötelező volt az orosz módi. Reggeli torna nem végződhetett ruszki módra guggolva, csípőre tett kézzel elugrált csárdás nélkül.
Egy középkorú férfi, tánctudása fitogtatására nem akármilyen helyet választott. „Mentségére” szolgáljon, hogy nem teljesen ő döntött. Bár, így utólag belegondolva, sasszéinak kevés köze volt a honi táncművészet legismertebb figurájához, szabolcsi improvizációshoz pedig végképp nem. Talán csak lépései hellyel-közzel szabályossága okán gondolta így a járókelő.
A néhai „Don-kanyar” kocsmaintézmény után még mostanság is sokan sóhajtoznak. Közel-távol nincs egy jó krimó, ahol a szikkadt torkú betérő olcsó söröket, langyos fröccsöket
szürcsölgethetne. A középkorú is feltankolt valahol, vagy hozott anyagból, egy padon pihegve roncsolta máját. A lényeg, hogy a „Don-kanyar” előtti kereszteződés (nevezzük nevén: a Hajnal és Faraktár utcák találkozása) megközelítése is komoly erőfeszítésébe került. A gravitáció, illetve a váltakozó irányú és erősségű széláramlatok erősen befolyásolták haladását. Szabálytisztelő és –tartó állampolgárként azonban nem lódult neki a pirosnak, hanem két kézzel markolva a lámpaoszlopot, igyekezve magát függőlegesen megtartani, várakozott a szabad jelzésre. A zöldre beindult. A zebrán nehezen haladt. Kettőt lépett előre, kettőt hátra. Közben az „Akácos út…” kezdetű nótát gajdolta. A műdal nem segített „táncában”, ugyanis lassú dallamú, merengő szövegű, nem egy friss, ropogós talp alá való. Így a dajdaj és a csárdáslépések az istennek se akartak összehangolódni.
A zöld már ötöt pislogott, majd átadta helyét a tilalom színének. Az átkelőt még méterek választották el a túloldaltól. Az autósok türelemmel vegyes érdeklődéssel figyelték emberünk heroikus küzdelmét. Végül átjutott. Volt, aki megtapsolta. Az biztos, nem akármilyen teljesítmény volt! Többek véleménye szerint azért sikerülhetett, mert gyakran lépést tévesztett, így egy-egy rontással jutott mindig közelebb a túloldali járdához.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás