A reggeli Debrecen rohanókkal zsúfolt. Dugó az utakon, tömeg a járdán. Türelmetlen dudálás, gyalogosok között száguldozó kerékpárosok utáni anyázás.
Az arcokon álmosság, szürkeség, feszültség („jaj, istenem, csak el ne késsek”!). Persze ilyenkor nem jön a busz, a villamos. A busz beragad az araszoló kocsisorba, a tuja meg áll, mert egy kretén a villamossíneken parkol, hogy minél kevesebbet kelljen gyalogolnia a közeli boltig.
- Hol itt a boldogság? – teszi fel magának a kérdést egy nénike, aki a háza előtti lócán üldögél, kezét összekulcsolva, ölében pihentetve.
A messze múltba visszamerengve múlatja az időt. Mint oly sokszor mostanság, most is számvetést végez. Férje, gyerekei elhagyták. Miska a temetőben, két fia Angliában. Egy szál maga maradt. A gyerekek javasolták, költözzön be az öregek otthonába, de ő hevesen ellenezte:
- Mert ott lopnak - érvelt.
- De, mama, jó lesz magának - győzködték a fiúk.
- Nem! - hasított a levegőbe a vídiakemény elutasítás. - Megmondtam. Punktum.
A fiúknak mit volt, mit tenni, vettek anyjuknak egy számítógépet. Megtanították e-mailezni és skypozni, így naponta tartják a kapcsolatot, félévente meg hazajönnek meglátogatni. Egy szülő számára maga az ünnep. Hétköznapjaiban az öregek otthonának szociális munkatársa segít.
A nénike ül a padon. A régi időkre révedezésnek mindig egy a konklúziója, ami egyben a várt halál előtti zárszámadás, mert ki tudja, hogy az ö korában, mikor jön a végzet? Szóval elégedett az életével. Boldog házasságban élt, felnevelt két becsületes, szorgos gyereket, van szép háza, bankban több millió forintja („jó lesz majd a fiúknak”) és ha a jobb lábszára időnként nem hasogatna, még egészségesnek is mondhatná magát. Hála az égnek, a komolyabb betegségek elkerülték, szörnyű szerencsétlenség sem sújtotta. Kiegyensúlyozott életet élt. Csak azt sajnálja, hogy lassan vége.
Néha fölteszi magának a kérdést: mit csinálna másképpen, ha újra kezdhetné? Először is, nem hisz a reinkarnációban, vagyis nem lesz újra fiatal, másrészt állandóan arra a megállapításra jut, hogy semmit. Úgy jó, ahogy volt.
A következtetésen elmosolyodik, s megadja a magának feltett kérdésre a választ:
- A boldogság nálam van. Ezt senki sem veheti el tőlem.
A megbékélés, a lelki egyensúly indította mosoly, kisimítja arcának mélyülő ráncait. A mérhetetlen békesség érzése tölti el. Azért ott motoszkál fejében:
- Az utcán rohangálók miért nem boldogok? Nincs rá idejük? Rosszul élnek? Ki se látszanak a gondokból?
Szívesen kérdezné a közelében loholókat. Nemrég meg is próbálta, de a nő kapásból elküldte melegebb éghajlatra:
- Ne jöjjön már nekem ilyen marhasággal! – sziszegte dühösen. - Nem látja, hogy sietek? - aztán még gonoszul odaszúrta – Miért nincs már a temetőben?
Az útszéli stílus szíven ütötte. Ő szégyellte magát, miközben azt a hölgynek illett volna.
- Ezek szerint púp vagyok a Föld hátán - vonta le a következtetést, de az otrombaságon hamar túltette magát, mert újra visszatért szorgos, dolgos életére.
- Én már tettem le valamit a közös, nagy asztalra. Megérdemlem a pihenést. A hölgynek azonban igyekeznie kell - görbül újra mosolyra szája, emlékezve az affér után megfogalmazott frappáns fricskára, s lelkében a béke, nyugalom, derű érzése egyre erőteljesebben árad, válik uralkodóvá.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás