Olvasmány

Az Iparkamara utcán, a bíróság bejárata előtt népes család búcsúztatta az alig pelyhedző állú ifjút. Az asszonyok lepedőnyi zsebkendőkbe fújták bánatukat, a férfinépség fekete kalapok alatt hallgatott. Józsi Hajdúhadházról készül a börtönbe.

Kulináris élvezetekkel kapcsolatosan maximálisan konzervatív vagyok. Sosem csináltam nagy ügyet a táplálkozásból. Ami van, azt megeszem. Megfigyeltem, ha manapság már nincs miről beszélni egy televíziós csatornán, azonnal el kezdenek főzni. Régen, ha a tévében nem volt miről beszélni, tartottak egy szünnapot. Ez volt a hétfő.

K. Vendelné, Paula néni, 78 éves debreceni özvegyasszony megunta, hogy az új 2-es villamoson sohasem adják át a helyet. Legutóbb is hiába kérlelte a két ülésen elterülő ifjút, legyen tekintettel élemedett korára és engedjen neki egy fenéknyi megpihenési lehetőséget. A fiatalember medicin labda méretűre fújta rágóját, dörrenés erejű pukkantással durrantotta szét a nénitől húsz centire. Az ajkain kívül rekedt rágótömeget visszaszívva, tenyérrel rásegítve, gyűrte foga rácsai mögé. A műveletet sikeresen befejezve, fordult az ülésért ácsingóhoz. A hozzá szólót lusta, unott pillantással mérte végig, majd foghegyről vetette oda: - Mama, szálljon inkább az 5-ös trolira! Az megy a Köztemetőbe – azzal az ablak felé fordulva, az elsuhanó házak geometriai változatosságának tüzetes tanulmányozásába mélyedt.

Hangos sírás veri fel a környéket nap, mint nap. Egy keserves, szívfájdító, dühítő sírás. Éjjel-nappal zokog. Nem bírja abbahagyni. Nagy fájdalma van. Egyesek azért bosszankodnak, mert idegesíti őket, mások meg azért, mert majd megszakad a szívük érte, és tudják, hogy tehetetlenek. Sajnos ez a természet rendje. Így alkotta meg őket az Isten. Túlságosan szerette azt az egy nőt. Nem bírja elengedni. Még mindig várja.

A börtön egyik kis zárkájában négyen raboskodtak. Régi épület, szűk helyiségek. Az európai normáknál kevesebb terület és légtér jut egy rabra. A zsúfoltság sem engedi, hogy a zárkában kevesebben tartózkodhassanak.