- Ez nem tetű, hanem tarantoló pók – állította a dilinyós.
- Te, lüke! Nem tarantoló, hanem tarantella! – helyesbített a zárkafelelős (helyesen: tarantula - a szerző).
- Jó, akkor tarantella – egyezett bele a letromfolt.
- Ez még nem is látott olyan pókot, különben nem keverné össze a tetűvel – vihogott a zárka harmadik lakója.
- De, láttam egy könyvben! – sértődött meg a kioktatott. – Azért tudom, hogy az ágyadon tara…, taratoló…
- Tarantella – helyesbített újra a zárkafőnök.
- … szóval olyan pókot láttam már.
- Azok tetűk voltak – szögezte le a negyedik, eddig csak a vitát figyelő zárkatárs.
Szó, szót követett. Mindketten egyre emelkedettebb hangon érveltek. Amikor a negyedik a fiú észbeli beszűkülésére tett megjegyzést, annál elszakadt a cérna. Ököllel rontott sorstársára. A megtámadott kemény ütéseket kapott volna, ha a zárkafelelős le nem taglózta volna a dilinyóst.
A leütéssel a zárkafelelős a vitát befejezettnek nyilvánította. Egy pohár vízzel fellocsolta a padlón aléltan heverőt, a rend kedvéért még megfenyegette, aztán mind a négyen a légtérben keringő legyek bámulásába mélyedtek. Azokat legalább ismerték.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás