Közel kétszáz kilométert autóztam a határ menti kis faluig, s bár sosem jártam még itt, azonnal megtaláltam a főtéren magasló katolikus templomot. Hetek óta készültem már erre az útra, erre a beszélgetésre, erre a „gyónásra” a régen látott baráthoz, aki Isten szolgájául szegődött, s akivel az elmúlt harminc évben talán, ha hatszor találkoztam.
Tudtam, hogy a közös fiúgimnáziumi éveink után papi pályára lépett, s elindult egy ígéretes egyházi karrier útján. Az elmúlt évek alatt sorra lépte meg a katolikus hierarchia látható és láthatatlan lépcsőfokait, mígnem az ország egyik vezető egyházi méltóságaként jegyezték. S aztán történhetett valami, elege lett a törtetésből, lemondott a tisztségeiről, és ebbe a határ közeli faluba vonult vissza gyakorló papnak, ha ismereteim pontosak, már legalább tíz éve. Az eltelt hosszú évek során sosem tévesztettük egymást szem elől. Őriztük a régi barátság szép emlékét, s bár külön utakon jártunk, tudtunk egymásról, s a tíz, húsz és harminc éves osztálytalálkozókat követő éjszakákat a régi hangra rátalálva beszélgettük végig.
Tegnap, amikor telefonon egy mielőbbi időpontot kértem a találkozásra, a régi barát gondolkodás nélkül felelt: holnap délután várlak. Arra kértem, hogy a templomban találkozhassunk.
- Papra és barátra van szükségem - indokoltam meg a szokatlan kérést.
- Van okom aggódni érted? - kérdezte. Hosszan gondolkodtam a válaszon: – Bár tudhatnám!
S most itt állok a méltóságteljes épület hatalmas faragott kapujában, s emlékeimben megelevenednek a katolikus fiúgimnázium évei, a misék, az ünnepek, a gyónások, s mint régen, most is megilletődve nyomom le a hatalmas kilincset, s lépek be az alázatot parancsoló templombelsőbe.
Még sosem láttam a barátomat a templomában, atyaként a szószék mögött. Lehajtott fejjel, elmélyülten igazgat valamit, s ahogy a lépteim megkoppannak a templom kemény kőlapjain, felnézve, szeméből igaz öröm sugárzik felém. Karjait kitárja, átölel, majd aggódva fürkészi az arcomat. Egyidősek vagyunk – gondolom, ugyan abban az évben születtünk, mégis évezredekkel érzem öregebbnek magam. Rajta már rég nem látszanak az egyházi karrier taposómalmában eltöltött idők, a tíz visszavonulásban töltött év elsimította a feszültségek és hívságok nyomait, az arca sima és békés, s alig látok ősz hajszálat dús hajkoronájában.
Az én arcom megtört és igencsak barázdált, a hajamat sűrű lisztként festette át az élet már a harmincas éveim kezdetétől. A fiúgimnázium felhőtlen éveit az orvosi egyetemi tanulmányok, majd a karrier építés feszült időszaka követett, közben a fiatalon és meggondolatlanul kötött házasság, s a korán és hirtelen egyszerre – hármas ikerként érkezett, örömök és nehézségek között növekvő fiúk.
Barátom aggódó tekintetében látom, hogy ő is észrevette az élet ecsetvonásait, melyek átfestették a hajdan volt gondtalan gimnazista képét, s tudom, hogy a rombolás láthatatlan mélységei körül járnak a gondolatai.
Pillanatok alatt rátalálunk a régi hangra. Összegezzük a legutóbbi osztálytalálkozó óta történt fontosabb változásokat, melyek inkább az én rohanó életem körül forognak, hiszen a vidéki templom nyugalmát aligha képes feldúlni a valóság. A kemény faragott kapu előtt megtorpan a törtetés, a mocsok, a hazugság, s csak a gyóntatófülke sötétjében kelnek életre a suttogó hangon gyónók történeteiben.
Akarsz gyónni - kérdezi, és a gyóntató fülke felé mutat. Nemet intek. - Üljünk le itt a templomban a sorok között. Mesélek és gyónok neked, a barátnak, az atyának, de látni szeretném az arcodat, a szemedet, miközben hallgatsz engem. Hallgass végig, ne szólj közbe, s talán így lesz erőm mindent elmondani.
Két egymás mögötti padsorba telepszünk, hogy szemtől szembe üljünk egymással. A történetem, a gyónásom nehezen indul, keresem a megfelelő szavakat, hogy a kép, amelyet kiteríteni szándékozom, a lehető legvalóságosabb legyen, ami majdnem lehetetlen, hiszen a történések a gondolataimon és érzéseimen átszűrve állnak össze szavakká, mondatokká.
Lassan mégis elhangzanak a hosszú monológ első szavai, melyekből egyre több és több szó fakad, mondatokká dagadva, megelevenítve azt a valóságot, amely engem ma ezen a délutánon ezek közé a falak közé vezetett.
- Talán emlékszel, az utolsó osztálytalálkozó idején már válófélben voltam. Huszonnyolc évesen nősültem, ötven évesen váltam. Nem akarok most a házasságomról beszélni, hiszen beszéltünk róla eleget minden találkozásunkkor. Azt sem akarom boncolgatni, ki, milyen mértékben tehető felelőssé a keserű évekért. Sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna hoznunk a döntést a válásról, de mindketten elbújtunk a gyerekek mögé, hazudva, hogy jobb egy akármilyen családban felnőni, mint elvált szülők gyermekeiként. Végig tudtuk mindannyian, hogy mindez a félelem miatt felépített hazugság, amely csak addig bírta tartani az „állásait”, amíg öten egy fedél alatt éltünk. A fiúk külföldön folytatják a tanulmányaikat, s az elutazásuk után maradt hatalmas csöndben elviselhetetlen ordításként hallatszottak a leghalkabban elsziszegett vádaskodások és viták is. Ha nem válunk el, végérvényesen meggyűlöltük volna egymást. Talán így megőrizhetünk némi tiszteletet egymás iránt, s a közös felelősség viselését a gyerekeink felé.
A válás utáni nagy csöndet és a család hiányának nyomán támadt ürességet még több munkával próbáltam kitölteni. Két gyermekorvosi körzet, a kórházi elfoglaltság, a főorvosi teendők, hogy olyan fáradtan érjek haza az új lakásomba, hogy se érezni, se gondolkodni ne legyen erőm. A legmélységesebb kétségbeesések idején még a rossz házasság emléke is elviselhetőbbnek tűnt az ürességnél, az ismerős hangok és zajok nélküli létnél. Ezeket a kétségbeesett pillanatokat a józan ész billentette helyre, hiszen ha nem is voltam boldog, már nem voltam boldogtalan, s megelégedéssel töltött el a tudat, hogy talán - annyi rossz év után - a volt feleségem élete is révbe érhet.
Persze voltak nők is ebben az új életemben. Jöttek és mentek, könnyedén, nem hagyva nyomot maguk után. Tudod, barátom, nekem nagy talány a ti cölibátusotok, magányotok. Én nem akarok egyedül megöregedni, s nem tartozni senkihez. Sokat gondolok a nagyszüleimre, akik hatvankét évet éltek le együtt, s a nagyanyám halála után két hónnappal eltemettük nagyapámat is. Soha még férfit és nőt nem láttam úgy egymásra nézni, ahogy őket, még életük alkonyán is. Még mindig látom összekapaszkodott kezeiket, ahogy jöttek-mentek a hétköznapokban, oly erősen tartva egymás kezét, úgy támogatva egymást, hogy sosem lehetett tudni, épp ki a gyengébb, ki az erősebb, melyikük, aki támogat, s melyikük, aki segítségre szorul. Ilyen házasságra vágytam, így akartam megöregedni valakivel, de ezt már nem adja meg nekem az élet. Ne hidd, hogy bárkit is vádolok, épp úgy múlt rajtam is, hogy nem sikerült. Már nincs annyi időm, hogy összeöregedjek egy társsal, azt hiszem. Ötvenöt éves vagyok, talán megöregedhetem majd valakivel, de összeöregedni már nem tudunk. Ahhoz egy egész élet is épp, hogy elég. Már nincs annyi idő, hogy valakivel így tudjuk fogni egymás kezét, hogy egyformára barázdálja az arcunkat az idő, hogy ismerjük egymás minden rezdülését, hogy ne tartson itt semmi már, ha a másik elmegy. Bárkit ad is már számomra az élet, ő már nem tudhatja, milyen voltam ifjú szerelmesként, nem ismerhet engem fiatal férfiként, nem élheti át velem a kezdő orvos nagyra törő álmait. Nem tudhatja, ki voltam, csak azt, hogy ma ki vagyok.
Olyasmiről beszélek neked, ami nem része az életednek, de ott, abban a kis fülkében biztosan sok fájdalmas és szép sors tárul eléd. Te nem tapasztalod meg a férfi és nő kapcsolatának mélységeit, gyötrelmeit, de nem éled át a csodáit sem. Ismerni viszont nagyon jól ismerheted, hiszen nap mint nap bízzák rád az emberek a titkaikat, örömeiket, bánataikat. Nem akarom azzal áltatni magam, hogy az én történetem annyira különleges, annyira egyedi, amilyenről még sosem hallottál. De nekem különleges, s fontos és nem akarom megint helyrehozhatatlanul elhibázni.
A válás után két évvel - azaz egy évvel ezelőtt - sikerült kicsit visszavennem a munkából, s igyekeztem újra örülni mindannak, aminek örülni lehet. Utazni kezdtem, s újra színházba, hangversenyre járni, mint régen, a házasságom elején a volt feleségemmel, amikor még minden szépnek és jónak tűnt. Akkor az egyszerre érkező három gyerek véget vetett az utazásoknak, a szép és kellemes házon kívül töltött közös estéknek, s mire a gyerekeink felnőttek, már rég nem vágytunk egymás társaságára.
A válás utáni felszínes kapcsolatok hiányt, ürességet, keserű szájízt hagytak maguk után, s talán kicsit fárasztónak is tűnt mindig elölről kezdeni mindent. Ugyan azok a szavak, ugyan azok a játszmák, folyton cserélődő szereplővel. Elegem lett. S egyre határozottabban tudatosult bennem, hogy mit szeretnék. Egy olyan társat, egy olyan nőt, aki már nem vész el a gyermekek körüli teendők útvesztőiben, aki nem dob félre mindent a karrierje építése érdekében, aki elég érett és elég bölcs ahhoz, hogy örülni tudjon mindannak, aminek örülni lehet. Olyan nőt, aki már révbe ért, mint én, s csak egy társra vár. Valószínűleg nem jut majd nekünk huszonöt közös év, de ami jut, annak szeretetben, békésen és tartalmasan kell eltelnie. Vágytam valakivel együtt utazni, együtt készülődni egy színházi estére, vagy csak ülni egy pohár borral és egy könyvvel a kezünkben egy hétköznapinak tűnő estén.
Nem tűnik elérhetetlen álomnak, ugye? Pedig, meglehet, hogy az.
Nem unod még a fecsegésemet? Nem szólsz rám türelmetlenül, hogy „na, gyerünk, mi a lényeg, ne húzd az időt”. Nem, dehogy szólsz rám, hiszen pontosan tudod, hogy a kimondott szavak nyomán valahogy megkönnyebbül a lélek. Ezért lépnek be abba a kis fülkébe időről időre az emberek.
Nos, lassan közeledem az időben, elérkeztem egy alig több mint egy évvel ezelőtti dátumhoz.
Azon a nevezetes estén, úgy nyolc óra körül a magánbetegeimnek fenntartott telefonon egy kicsi lányhoz hívtak. Az izgatott hangú nagynénje kérte, hogy a késői időpont ellenére menjek ki megvizsgálni a kicsit, mert a szülők egy hivatalos rendezvényen vesznek részt, késő éjjel érkeznek haza, s nem szeretné magas lázzal és bizonytalansággal várni a gyermekkel az éjszakát.
Már kiöntöttem a vacsorám mellé a pohár vörösbort, s örültem, hogy még idejében érkezett a hívás. Kocsiba ültem, hogy megvizsgáljam a cserfes, aranyhajú kicsi lányt. A nagynéni - azonnal láttam a hasonlóságból, hogy csak az anya nővére lehet - izgatottan terelt a gyerekszobába. A szőke kislány arcán lázrózsák égtek, ennek ellenére fülig érő szájjal üdvözölt. - Szia! Megvizsgálsz? Tudod, nem kell ledugnod a kanalat a torkomra, óriásira nyitom a szám! - s már nyitotta is. A torkán nyoma sem volt a betegségnek. Meghallgattam a hátát, mellkasát, kitapogattam a nyirkokat, megnyomogattam a pocakját. Mindent rendben találtam. Adtam egy lázcsillapító tablettát, amelyet hősiesen lenyelt, és a füléhez hajolva megkérdeztem: - Nagyon várod haza a mamádat? - lelkesen bólogatott. - Tudod, minek örülne a legjobban?
Kis szemei kíváncsian kikerekedtek.
- Ha gyorsan elaludnál, és meglepetésképpen reggelre meggyógyulnál! Nagyon örülne a mamád! Mit gondolsz, menni fog?
Elgondolkodott ezen a komoly kérdésen, majd megfontoltan válaszolt.
- Most az egyszer meggyógyulok neki, de máskor nem szabad elmennie.
Ekkorra már biztos volt a „diagnózis”. Mamahiány. A szülők szemefénye nem szokott hozzá, hogy a mamája este elmegy otthonról, s ezért a kivételes alkalomért azonnal készen volt a „büntetés”. Betakargattam, megsimogattam a már alig piros arcocskáját. A nagynéni felkapcsolta az éjjeli lámpát, és halkan kiosontunk a szobából.
- Kutya baja - mondtam. - Mamahiány. Mindjárt teljesen lemegy a láz is, s vissza sem tér.
A nappaliban már várt a kikészített boríték és egy csésze illatos tea.
- Készítettem egy teát, amíg bent volt. Megkínálhatom?
Ekkor néztem rá igazán először. Harmincöt körüli, csinos, barnahajú nő, csodás zöld szemekkel.
- Szívesen elfogadom, ha velem tart.
Leültünk az otthonos nappaliba, ahol megfordultam már néhányszor a kislány születése óta.
- Ne haragudjon, hogy ilyen későn hívtam, de megijedtem. Nincs túl nagy gyakorlatom…
Beszélgetni kezdtünk. Megittunk egy-egy újabb csésze teát, s közben néhány dolgot megtudtunk egymásról. A hölgy fényképész, kis műteremmel a város szívében. Esküvőkön, iskolai rendezvényeken fényképez, valamint csecsemőtől időskorig bárkit, akinek erre igénye van. Néhány éve elvált, nem lett gyereke, s már le is mondott róla, hiszen néhány hónap múlva negyven éves. A bókra, hogy „fiatalabbnak gondoltam” - kicsit lemondóan legyintett.
- A külső másodlagos, ahogy telnek az évek, gyarapodnak a korlátok, s egyre több dologra válunk képtelenné.
- Ezt megerősíthetem - mosolyodtam el kesernyésen. - Szemüveg nélkül már az orromig sem látok, s a lépcsőket sem kettesével szelem már, s persze sorolhatnám még reggelig.
Ahogy az órámra néztem, alig hittem el, hogy közel két órán át beszélgettünk. Magunkról, könyvekről, filmekről és ezer fontos és lényegtelen dologról. Szabadkozva köszöntem el, és sehogy sem találtam meg a módját, hogy valami folytatásfélét merjek javasolni.
Aztán jött a másnap, s az újabb és újabb napok. Minden ment a maga útján, csak én maradtam benne abban a kellemes beszélgetésben, abban a szép estében, gondolatban vissza-visszatérve. Mit is tehettem volna? Még a nevét sem jegyeztem meg a bemutatkozáskor, s mégsem érdeklődhettem a kis páciensem szüleitől felőle.
Úgy két héttel a beszélgetés estéje után egyik fiatal kollégám esküvőjére voltam hivatalos. A templom békéjében, az eskü szép szavai alatt azon tűnődtem, hogy minden pár így kezdi. Szerelemmel, esküvel, reménnyel. S milyen keveseknek sikerül! Egyszerre csak rám villant a fényképezőgép vakuja, és mögüle egy ismerős arc mosolygott rám. Igen, barátom. Ő volt.
A szertartás után beültünk egy kávéra…, s ettől kezdve már nem voltak futó kapcsolatok, feledhető egyéjszakás kalandok. Az első pillanattól fogva kapcsolat lett, mindazzal a tartalommal, mélységgel és külső megnyilvánulással, amit ez a kifejezés csak jelenthet.
Tudod, barátom, olyan volt, mintha hazataláltam volna. Négy hónap alatt annyit és úgy beszélgettünk, ahogy korábban akár évekig sem. Végre már nem egyedül jártam moziba, színházba, baráti társaságba. Vasárnaponként kirándultunk, s lassan elkezdtük megismerni és elfogadni egymás szenvedélyeit. Ő kezdte élvezettel hallgatni a klasszikus muzsikát, én pedig lelkes kézilabda szurkolóvá váltam, hogy csak egy két példát említsek. Ha valamihez pedig végképp nem volt kedve valamelyikünknek, hagytuk, hogy a másik töltse az idejét saját igénye szerint. Sokat voltunk együtt, de mielőtt egymás agyára mentünk volna, ki-ki visszavonult a maga felségterületére. Mindketten gondosan őriztük az oly nagyon megszenvedett függetlenséget, és közben hálásak voltunk minden együtt töltött jó pillanatért. A fél órányi távolság egymás otthonától elég sok volt ahhoz, hogy megóvja a sajátunkként őrzött világot, de elég kevés is, hogy gyorsan legyőzhető legyen, amikor egymás társaságára vágytunk.
Meglátogattuk a fiúkat is. Féltem a találkozástól, de kedves, közvetlen modorával, kicsit szarkasztikus humorával - ha el nem is varázsolta őket - de hamar elfogadták.
A tekinteted csupa kérdés. Hogy tudott ez elromlani? Miért vagyok itt? Nos, a negyedik hónap végén egy külön eltölteni tervezett estén zavartan, kicsit riadtan telefonált és arra kért, menjek át hozzá. Ez ideig mindig tiszteletben tartottuk a külön töltött időket, így aggódva kopogtam be a virágokkal telerakott ablakon.
Zavart volt, gondterhelt, de valami furcsa, visszafojthatatlan mosoly is bujkált az arcán.
Egy kényelmes fotelbe telepedtem és vártam.
Nem ült le, állt velem szemben, kezeit nyugtalanul tördelte.
- Hallgass végig - kérte, úgy, ahogy ma én kértelek érkezésemkor téged. – Valami nagyon váratlan, elképzelhetetlen dolog történt. Valami, ami hatalmas feladat és még hatalmasabb csoda. Legalább is számomra. Biztosan emlékszel, hogy mostanában néha szédülésre panaszkodtam. Nos, elmentem mindenféle kivizsgálásra, egyik szakrendelésről a másikra. Nem akartalak téged terhelni, két nap alatt szinte minden fontos vizsgálatot elvégeztek, de nem találtak semmi bajt. Végül már csak a nőgyógyászat maradt. Ott ma jártam. Gyereket várok. Elképzelheted, mennyire megdöbbentem. Elmúltam negyven éves, soha nem estem teherbe, s az elmúlt évek során soha, semmilyen reménnyel nem kecsegtettek az orvosok.
Nem várom, hogy most boldog mosollyal kapj a karjaidba, mint a filmekben, vagy talán az életben történni szokott, amikor mindez egy közösen vágyott boldogság valóra válását jelenti. Nem várok semmit tőled, de kérlek, fogadd el - még mielőtt bármit mondanál, tennél, - hogy én már döntöttem. Mintha minden régi álmom, rég elimádkozott könyörgésem most talált volna meghallgatásra, váratlanul, a fizikai alkalmasságom utolsó pillanatában. Ne érezd kötelességednek a felelősség, a feladatok, a gondok és az öröm bármely részének az átvállalását. Bármi történik, egész életemben hálás leszek az égieknek, hogy általad részem lehet ebben a csodában. Ne gondold, hogy nem félek. Ne gondold, hogy könnyű dönteni. Minden, de minden megváltozik. Hosszú évek óta csak magamra van gondom, szabad vagyok, s úgy élem az életemet, ahogy jónak látom. Még a veled való kapcsolatomban is. Nagyon rég óta nem igazítottam senkihez az életemet, alá pedig nem rendeltem soha. Ennek vége. Tudom, hogy így van. Még nem tudom, ez igazán mit jelent. Csak visszaemlékszem, ahogy anyánk rendelte alá a maga életét a testvéreimnek és nekem. Ő úgy nevezte, a sírig tartó szolgálat. Én is olyan anya szeretnék lenni, mert csodálatos gyerekkorom volt, s tudom, hogy a „szolgálat” anyánknak is teljessé tette az életét. Addig láttam ragyogni, élni, amíg értünk, körülöttünk szorgoskodott, amíg szükségünk volt rá, hogy kezeivel és szívével igazgassa az életünket. A szívére most is szükségünk van, de ő talán már ezt nem igazán hiszi el. Mindent megteszek, hogy legalább a nyomába léphessek.
Elhallgatott, de én már rég egy belső úton jártam. Hallottam a szavait, fel is fogtam őket, de a fejemben ott dübörögtek a saját gondolataim, a saját érzéseim. Hogyan mondhatnám el, mi játszódott le bennem! Mint egy csapdába esett állat, vergődtem magamban. Körbe ért az életem. Visszafordult abba az állapotba, amikor az apaság minden felelőssége fiatalon, a tervezettnél korábban és súlyosabban szakadt a nyakamba. S bár a fiúk nevelése és a velük való együtt létezés megszámlálhatatlan boldog pillanattal gazdagította a múltamat, nyilvánvaló volt, hogy a külföldi ösztöndíjuk elnyeréséig mindig, minden értük történt és hozzájuk igazodott. A múlt erről szólt. Szép volt, de nem volt könnyű fiatalon sem, akkor, amikor ennek ideje volt.
Egy szempillantás alatt foszlott semmivé a megálmodott és megtalálni vélt nyugodt, békés jövő. Sokáig hallgattam, a fejemben őrült iramban váltották egymást a képek. Gyereksírástól hangos éjszakákat láttam, éjszakai fogfájást, felszúrt füleket és kiütéseket. Láttam magam rendelés előtt rohanni a gyerekkel az óvodába, egy betegnél lopva az órámra nézni, hogy odaérek-e az iskolai nyílt napra. Láttam magam kifulladva egy kis bicikli mögött szaladni, lógó nyelvvel rúgni a labdát vagy rövidlátón babaházat fabrikálni. 55 évesen újra apának lenni nem tűnt nagyon vonzó jövőnek. 61 évesen viszem először iskolába, s csaknem hetven leszek, amikor elkezdi a középiskolát. Az egyetemi éveiről, családalapításáról már nem is álmodhatok.
Akkor este a szerelmemnek elmondtam a félelmeimet, kétségeimet és felvillantottam az évek múlásának stációit. Döntésének megváltoztatása gondolkodásunk és hitünk miatt fel sem merülhetett.
Egész éjszaka beszélgettünk arról, hogy tudunk kényszerek és elvárások nélkül egymás közelében élve létezni tovább, s értetlenül álltunk a nem várt „csoda” előtt.
Valamiért mégis megtörtént, valamiért mégis hozzánk érkezik egy új élet.
Azóta már hónapok teltek el, s mi ugyan úgy, egymás szabadságát meghagyva, külön lakásban élünk. Természetesen együtt megyünk a vizsgálatokra, türelmesen viselem a késői terhesség nem egyszerű kísérő tüneteit. Megterveztünk egy mindannyiunk számára elfogadhatónak tűnő jövőt, amelyet közösen, de mégsem a hagyományos házasság vagy együttélés keretein belül képzelünk el.
Itt tartunk, barátom, egy hónappal a szülés előtt. Mit keresek itt? Miért jöttem el hozzád? Mit kell meggyónnom? Mi alól keresek feloldozást?
Amikor elképzelem a jövőt, a gyomrom táján megjelenik egy rémisztő szorítás. Félek és sajnálom, hogy nem adhatom meg mindazt, amit fiatal apaként megadtam. Ő az első gyermekét szüli, de én már álltam izgatottan a szülőszoba ajtaja előtt, tartottam a gyermekemet először könnyekig meghatódva a karjaimban. Minden első csodát megéltem már, amelyet ily módon nem tudok megélni vele.
Félek a múló idő nyomán támadt fizikai és szellemi változásoktól, amelyek megakadályoznak abban, hogy ugyan olyan jól és teljes szívvel megéljem az apaságot, mint fiatal koromban. Féltem a születendő kicsi lányt is. Vajon milyen lehet idős szülők gyermekeként felnőni?
S bár nem köt semmi kényszer és elvárás, a hitem, a tisztesség és a lelkiismeret a legkomolyabb kötelék.
Mégsem tudok szabadulni a gondolattól és érzéstől, hogy csapdában vergődöm, s nem szabadulhatok életem végéig.
A délutáni nap sugarai elhagyták a templom festett ablakait. Sötétedett. Mindent elmondtam, feltártam minden kétségemet.
A barátom, aki a hosszú monológ alatt le sem vette rólam a tekintetét, csendesen újra megkérdezte: - Akarsz gyónni?
Meglepett a kérdése, valamiféle útmutatást, vagy legalább véleményt vártam. De miért is ne? Felálltunk és elindultunk a gyóntatófülke felé.
A két pici helyiséget egy rácsos fa fal választotta el.
Gyónom a mindenható atya Istennek és neked lelki atyám...- kezdtem gépiesen a régen tanultak szerint. Az ezt követő szavakat és mondatokat azonban lassan, megfontoltam mondtam el. - Vétkeztem, mert kétségbeestem, hogy az engem körülvevő világ nem alkalmazkodik egy általam megálmodott kényelmes és jól megtervezett élethez. Vétkeztem, hogy egy áldást, egy csodát nem csodaként és nem áldásként éltem meg. Vétkeztem, mert megfeledkeztem arról, hogy az utamat az Úr egyengeti és kétségbe vontam a rám szabott út irányának helyességét.
Vétkeztem, mert ennek az útnak csak a kényelmetlenségeit, nehézségeit, buktatóit képzeltem el, nem gondolva a benne rejlő szépségekre, örömökre és áldásokra, csak magamra. Vétkeztem, mert megfeledkeztem arról, hogy mindig minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Lehet, hogy megélem a késői apaság szépségének és nehézségének minden mozzanatát. Lehet, hogy csak távolról figyelem és segítem ennek az új életnek a változásait. Az is lehet, hogy idős éveimnek minden öröme a még meg sem született kicsi lány lesz. S még számtalan elképzelhető és elképzelhetetlen jövőt teríthet elém a sors. Vétkeztem, mert egy pillanatig elhittem, hogy Isten elfordította rólam a tekintetét.
Ahogy a szavak mondatokká formálódva elhangzottak a kicsi fülke csendjében, már tudtam, hogy megkaptam a válaszokat. Már tudtam, hogy a mostani, kétségekkel teli állapotom csak egy állomás, s hogy erről az állomásról számtalan út vezet a jövőbe, s idejében érkezik majd az útmutatás, hogy melyiken menjek tovább.
Tudta ezt a válaszfal mögött ülő barátom is, s csöndes szavaival pontot tett a látogatásom végére.
- Feloldozlak téged az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében... hallottam őt, s magamban feloldoztam önmagam is.
Csöndesen léptünk ki a fülke két oldalán, s lépteim mintha könnyedebben koppantak volna a hideg templomkövön. Miközben barátom a templomkapu felé kísért, hétköznapi, lényegtelen dolgokról beszélgettünk. Egészen a parkolóig jött mellettem, majd féltőn, szeretőn átölelt.
- Isten áldjon.
Az autóm ablakát lehúzva így búcsúztam:
- Keresztelni majd eljövünk.
A szerző mindhárom kötete megrendelhető a következő emal címen: ndh@naturaldoctor.hu
Új hozzászólás