A graffiti története egy Taki nevű amerikai férfivel kezdődött, aki 1970-től mindenhova firkálni kezdte a „Taki 183” szöveget. Az egyenruhásoknak komoly fejtörést okozott a „183” megfejtése. Kiderült, hogy az ősgraffitis ebben az utcában lakott. Hamar követői akadtak. A falfirkálás járványszerűen terjedt.
Magyarországra 1992-93-ban érkezett az irányzat. Az első falpingálók közé tartozott a PNC (Pride Not Crime) csoport, amely a mai napig firkálja a szűz falakat. Azóta ezrek „szórakozása” lett a falfirka. Általában nevüket róják, szórják, festik a kiszemelt felületre, nyomot hagyva az utókor számára. Ők vannak többségben. Ők a tagezők. Valaki akkor emelkedik ki a zömből, ha megközelíthetetlen helyre firkant, alkotása már-már művészi, vagy gondolatokat közöl.
A graffitizők nemcsak falakra fújnak, hanem mindenre, amiben fantáziát látnak. Üvegekre újabban karcolnak. Vagon, buszablak, kirakatüveg, esővízcsatorna, bármi megfesthető, karcolható…, a bosszankodás és a letakarítás dolga meg legyen a tulajdonos gondja. Érdekes módon Finnországban nincs graffitis fal.
Debrecen csúnya a sok graffititől. Ízléstelen, amatőr próbálkozásokkal tele az utcák. Néhány firkálmány rondaságát azonban tompítja, annak tartalma. A Varga utca egyik falán virított: „A life is oké itten!”. Ez egy elégedett debreceni fiatal közlése lehetett. A Fényesudvar egyik áramelosztó dobozára tizennyolcas karikás tapasztalatokat osztott meg a szerző: „A tanár olyan, mint a drogos. Azt is csak az anyag érdekli.”. „A paprikáskrumpli olyan, mint a szex. Kolbász nélküli is jó, de azzal az igazi.”
Azért száz szónak is egy a vége: a graffiti csúnya, ha nem művészi alkotás. Rontja, csúfítja a városképet.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás