A járványhelyzet miatt többhónapos csúszással, de végre mozikba került az esztendő egyik nagy várományos alkotása, a Bergendy Péter rendezte Post Mortem. A misztikus, szupernaturális thriller számos kellemetlen történelmi kérdést feszeget, de természetfeletti cselekményével legalább annyit ébreszt is a nézőben.
A nagy háború apokaliptikus világégését követően a világ gyakorlatilag hétköznapi jelenségként kezelte a halált, különösképp, hogy a borzalmas kínokból feleszmélve a spanyolnátha-járvány is pusztította az emberiséget. A századeleji évtizedekben ismert jelenség és fogalom volt a post mortem-fotózás, amely során olyan felvétel készült, ami utoljára megörökítette az elhunytat az árnyékvilágban maradt hozzátartozóival. A magyar horrorként beharangozott, a horrorrajongók számára sok újat nem mutató, hevesebb mozdulat nélkül végignézhető alkotás eleje épp erre a tökéletesen hiteles alapokon nyugvó „szokásra” reflektál. Miután a légnyomást kapott K.u.K. bakát, Tomást (Klem Viktor) bajtársa, a Reviczky Gábor által megszemélyesített katona megmenti a haláltól, majd Tomás felcsap post mortem-fotósnak. Látomásképek vetítik előre a természetfeletti erők jelenlétét, és a bájos, azonban gyermeki naivitást és a haláltól, halottaktól való félelmet érthetetlenül könnyen leplezni képes „útitárs” Anna (Hais Fruzsina) megjelenését. A cselekmény dinamikusan halad, magával ragad az esemény sodrása, és nagyon hamar megérkezünk a tett fő helyszínére, a faluba, ahol temetetlen halottak tömege várja Tomást. Tipikus magyar huszadik századeleji paraszti skanzenvilág, amelynek magának, mint helyszínnek bár viszonylag kevés szerep jut, mégis épp kellő mennyiségű jut a nézőnek a nádtetőből, vályogból, kemencéből, dunyhából, démonjárta padlásból. Konkrét helyszínt nem ismerünk fel, ami az imázson egy cseppet lefelé húz.
A halottak megjelenése egészen gyomorforgatóra sikerült – és ez most a szó leghatározottabb értelmében bók. A kísértet által megszállt tetemek mozgása azonban már hagy maga után némi kívánnivalót, hiszen a puszta rángatózás nem idézi fel bennünk a klasszikus, árnyékdémoni megszállás jeleneteit. Apropó, klasszikus, az elhunytak sétáló lelkétől zajos padlás, az árnyéklények és maga a nyomasztóan szürreális atmoszféra leginkább a Démonok között valamely kísértetházát idézi elénk. Annyi különbséggel, hogy ezúttal magyaros fizimiskákról, parasztokról, bocskais legényekről, honvédekről van szó. Pontosabban az ő földi maradványaikról. Azokról a tetemekről, amelyek földönragadt, nyugtalan lelkei nagyjából a film felétől kissé kiszámítható, de eleinte határozottan hatásos jumpscarekkel keserítik meg a helybéliek életét. Személyiségépítés nem sok történik, egészen egyszerűen megérthető szereplők jönnek-mennek. A szenvedélyesnek szánt karaktert a valójában rettegő, ám ijedtség jelét nem mutató Anna hozza el nekünk, Schell Judit parasztasszonyi karaktere empatikus változáson megy keresztül a történet során, Anger Zsolt pedig a végig higgadtságot mutató, de kétségbeesetten segíteni próbáló, jóindulatú falusi archetípusa. A főhős Tomás pedig már-már kínosan bátornak tűnő, mégis bizonytalan fiatalember, aki gyakorlatilag többet harcol Anna kimenekítéséért, mint a nyugalmat nem találó kísértetek ellen. Némi konfliktushelyzetet a Tomást elüldözni próbáló helyiek teremtenek, de ez egyáltalán nem mérvadó a cselekmény szempontjából. Végig a démonok és a halottak vannak reflektorfényben, az egyébként magával ragadó képi világgal és hangeffektekkel, sikolyokkal fűszerezett történetszál. Egyes maszkok azért távolállnak a tökéletestől, hiszen inkább hasonlítanak valamely halloweeni dekorra, mintsem valós hullákra, de az „átlagos” halottakat illetően a film egyik erénye az a már-már hátborzongatóan tökéletes naturalizmus, amelyet a hullamerevségtől recsegő testrészek, lecsukló nyakak prezentálnak. És hiába viszi el a horrorharc a figyelmet a halottfotózásról, a happy end-szerű megoldáshoz mégis a felvételkészítés fog vezetni, tehát egyfajta keret is kialakul.
Klasszikus előkészítés-bonyodalom-kibontakozás-tetőpont-megoldás felépítésű narratíva. Alighanem ez az a magyar film, amely műfaját és a megjelenő történéseket tekintve a hazai filmtörténelemben épp tájidegensége miatt válhat kuriózummá. Ami az Oscar-jelölést illeti, valószínűleg nem maga a stílus és a gyermeki ártatlanságot kihasználva támadó, fagyos utcákon, sötét pincékben kószáló árnyékdémon-lények fogják meggyőzni a bírákat. Sokkal inkább a kivitelezés, a belefektetett munka, igényes alkotásmód és egyedi, hungarikumszerű történelmi bemutatásmód indokolhatja az elismerést. Még akkor is, ha számos kihagyott ziccerrel, viszonylag egyszerű karakterekkel és továbbra is nyitott kérdéssel sikerült végre magyarosan bemutatni: van élet a halál után.
Barna Marci
Új hozzászólás