Kulináris élvezetekkel kapcsolatosan maximálisan konzervatív vagyok. Sosem csináltam nagy ügyet a táplálkozásból. Ami van, azt megeszem. Megfigyeltem, ha manapság már nincs miről beszélni egy televíziós csatornán, azonnal el kezdenek főzni. Régen, ha a tévében nem volt miről beszélni, tartottak egy szünnapot. Ez volt a hétfő.
Évtizedek óta hétvégenként a szülőknél ebédelünk. Ilyenkor anyám mindig kedvünkre tesz. A vasárnapi ebéd, húsleves daragaluskával, kakaspörkölt tejfeles nokedlivel. Anyám istenien főz. A húslevesbe való tökéletes daragaluska elkészítése egyébként is tiszta művészet. Nehéz eltalálni, hogy a napsárga galuska megfelelő méretű és keménységű legyen. Ebben édes szülém verhetetlen. Az ételadagokat mindig ő porciózza. Kérdés nélkül tudja, nekem a szárnyas jószág fara, nyaka, sok répával, zöldséggel, feleségemnek szárnya, gyerekeknek combja töve, apámnak a kaparója jár.
Bezzeg, a szomszéd Lada néni sosem tudott főzni. Csendes nyugalmában mégis remekbe szabott csodákat készített Lada bácsinak ebédre. A konyhaablak párkányán újfent kinyílt Vizvári Mariska szakácskönyve. Okuláré nem kellett hozzá, mert a természet rendesen megviccelte Lada nénit, ahogy öregedett, egyre javult a látása. Szép sorban kipakolta a konyhaasztalra a főzéshez szükséges vagy csak éppen ráfogható alapanyagokat, kellékeket. Végy három pohár lisztet, verj rá három tojás sárgáját – mondta a szakácskönyv. Mire a műveletet elvégezte, a nyári szellő észrevétlenül már vagy húsz lapot forgatott a szakácskönyv lapjain. Így született meg az aszalt szilvás bableves vaníliasodóval, lekváros birka mákos hagymakarikákkal és egyéb más, az emberi gyomor számára szokatlan csodák.
Régebben rendszeresen jártunk étterembe. Mindig, ugyan oda. Én már ezen a helyen annyi Csokonai levest ettem, velős pirítóssal, hogy felkerült a nevem az étlap hátsó lapjára, mint kiemelkedő pártoló.
Az ezredforduló tájékán, Korfun nyaraltunk a feleségemmel. Két robogót béreltünk, hogy felfedezzük a sziget eldugottabb részeit. Ebédelni egy kis családi kifőzdében álltunk meg. A nyitott teraszról csodálatos panoráma tárult elénk. A görög tenger mélykék színének nincs is párja a világon! A fiatal pincér nyárson sült bárányhúst hozott ki sült krumplival. Hozzá egy tízeurós olíva olajjal leöntött salátát ajánlott. Erősen győzködött, hogy ez egy tengeri salátából készült specialitás, amit csak hajnali apály idején lehet szedni egy szigorúan titkos öbölben. Rendeltünk két adagot. Erősen sós, és keserűen rágós íze volt. Ahogy fintorogtam, félszemmel láttam, hogy a konyhában a pincér nevetve pacsit kér a szakácstól, aki bánatos arccal egy tízeurós bankjegyet gyűrt a felszolgáló fehér ingzsebébe. Az egyébként finomnak mondható ebéd után a személyzet melegen búcsúzkodott tőlünk. Felültem a robogóra, és visszanéztem, hogy még egyszer integessek a pincérnek. Akkor láttam, hogy szakács a hátsó kertben pusztakézzel, egy kosárnyi gyomot szed össze a teraszon gyanútlanul sangriázó német házaspár számára.
dalnoky
Új hozzászólás