Elkezdődött az őrült nagyerdei buli, egy év kihagyás után újra a Campus Fesztiválé a főszerep négy napon át Debrecenben. No, de mit adott ezúttal a visszatérés kezdete? Vágjunk bele, de ne csak a bulizásba, hanem abba, hogy kivesézzük, mi is történt és hogyan történt?
Jobb kezemnél egy könyv: Hat és fél év a Gulágon – Rizák István emlékei, bal kezemnél egy másik könyv, egy nagyméretű: A gulág rabtelepei. Középen a laptopom, rajta a visszavonhatatlan üzenettel, amely vasárnap érkezett: Rizák Pista bácsi ma délelőtt 90 éves korában meghalt.
Sokak számára nem egyértelmű, de az autizmus nem fogyatékosságot jelent, csupán fejlődési zavart, amely a kommunikáció, társas kapcsolat, szociális fejlődés és viselkedésforma terén okoz az átlagostól minőségileg eltérő fejlődést.
Lassan másfél éve, hogy életünk részévé vált a szájat és orrot eltakaró textil. A maszk. Az a ruhadarab, amely használata kötelező, ám sokak számára kifejezetten kényelmetlen volt. A július azonban nem csupán az időjárásban hozta el az igazi nyarat, hanem a lakosság felszabadult a viseleti kötöttség alól is.
Bár az idei év már inkább az oltásokról, ezzel együtt a koronavírussal szembeni győzelmi esélyek nyilvánvaló növekedéséről szól, még mindig számos tevékenységünk szorul a virtuális térbe a járvány elleni védekezés jegyében. Nem volt ez másképp az államvizsgámmal sem.
Filmünk, a „Macska a betonban” készítése lassan két éve tart. A forgatást természetesen nem réteshosszúságúra terveztük, de a pandémia alaposan átformálta lehetőségeinket.
Bár Olaszliszka az alföldi ember kedvelt hegyvidékén fekszik, neve mégsem kelt jó érzést azokban, akik hallják. Sajnos, mostani írásunk sem erősíti a vonzerejét.
Az alföldi magyar ember számára a bicska nem csupán eszköz volt egykor, hanem társ. Olyan társ, amely az emberiség történelmét gyakorlatilag végigkísérte, átvészelte, az ember egyik legősibb segítsége. Az egyetemista, ifjabb Kocsis Ferenc e különös karizmával rendelkező szerszámról, édesapja, Kocsis Ferenc Népi Iparművész késkészítő munkálatai alapján készített dokumentumfilmet.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.