Egyszer volt, hol nem volt, Nagyváradon túl, Hargitától délre, de a Fogarastól innen, élt egy székely család. Apa, anya és serdülő fiúk egy erdő közepén laktak.
Ami kellett, megvolt nekik. Tudtak mit a kecsketejbe aprítani…, mert azt szerették. Házuk körül tucatnyi mekegő négylábú legelészett. Igen ám, de télen nagy hó teríti be a vidéket. Akár mellig is érhet. Aztán ott van a nemere, a csontig hatoló hideg szél, ami úgy hordta a havat, mint az ember a batyuját. Ha még ennyi nem elég, ott vannak még a farkasok. Bizony, ilyenkor emberfia nem dugja ki orrát a házból. Az állatok is „konzerven”, azaz szénán élnek. Nyáron ezt az eledelt is gyűjteni muszáj, nehogy a szakállas négylábúak éhkoppon maradjanak.
Történt pedig, hogy egy nap kimentek a közeli kaszálóra. Egész nap vágták a füvet. A Nap elfáradva nyugodni készült, ezért a szorgos család összegereblyézte a levágott füvet, felvillázták a szekérre. A család a bakon préselődött össze. Egyetlen gebéjük erőlködve lódította meg a rakományt. Nyögött, hörgött, habzott a szája. Amikor lassult, az apa az ostorával odacsapott egyet-egyet a gebe csontos farára.
– Mindig rajtam csattan az ostor – morogta magában Sándor, a paci, azzal szemrehányóan a hajtóra pislantott.
Egyszer csak reccs! Kitört a jobb hátsó kerék. Lendületből nekiindult a lejtőnek. Gurult, gurult, egyre gyorsabban, míg telibe nem talált egy hasát süttető medvét. A maci felháborodott:
– Ez nem vicces. Nem normális, aki ilyet csinál. Biztos nincs ki a négy kereke – gondolta, mert úgy vélte, valaki a bolondját járatja vele.
A szekér felborult. A család lerepült a bakról, a széna pedig rájuk. Az apa kiszabadította magát a fűhalom alól. Leült az árokszélre. Elővette laposüvegét, és jó nagyot húzott belőle. Aztán a fiát bányászta elő. Most meg ketten kortyoltak egy jót. Az apa megtömte pipáját, rápöffentett. Néhány perc múlva megszólalt a fiú:
– Anyát nem szabadítjuk ki?
A családfő füstfelhőt eregetve csóválta fejét:
– Ráér. Ő nem iszik – azzal újabb kortyot engedett meg magának.
Néhány perc alatt kiürítették a laposüveget, így feleségét is kikotorta a szállítmány alól. A fiú leszaladt a lejtőn. A medve még mindig csillagokat látva, kóválygó fejjel roggyantan ült, így észre se vette, ahogy az ifjonc elviszi a kereket. Újra felrakták, a füvet is felrámolták, aztán mentek tovább.
Ez a nap azonban nem az övék volt. Mintha átok ült volna rajtuk. Alig fertály óra után a kerék megint megadta magát. Most azonban ripityára tört, így nem lehetett visszatenni. Az apa vakarta a fejét, aztán odaszólt fiához:
– Állj be a kerék helyére! Emeld meg a tengelyt! Így megyünk tovább.
A fiú megemelte. Elindultak. Tíz métert se tettek meg, amikor az egy szem csemete földre ejtette a szekér hátulját.
– Apám! Nem bírom. Nagyon nehéz.
– Fiam! Vinned kell, mert különben nem jutunk haza. Nincs más. Egyszer kerék, egyszer talp. – poénkodott az öreg, de azért időnként felváltotta egy szem szülöttjét.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás