Véget ért a kereszténység egyik legfontosabb, az emberiség legmeghittebb időszaka, a megváltó Krisztus születésének ünnepe, a karácsony. Azt hiszem, nem kell részletezni, hogy mi ez időszak legszebb része…
A család összegyűlik, cseng a poharak koccanása, előkerülnek az ízletes karácsonyi ételek, a feldíszített fenyő illata lengi be a szobát, a fa alatt ajándékok lapulnak. És szeretet, szeretet. A társadalomnak pedig szerencsére akad még egy olyan rétege is, amely tagjai megemlékeznek azokról, akik már nem lehetnek velünk, és eszükbe jutnak azok, akik számára nem adatott vagy nem adatik meg, hogy ilyen meghitt pillanatokat töltsenek el e szent ünnepen.
A tévében ilyenkor különleges ünnepi műsorokat sugároznak, filmklasszikusok váltják egymást, valamint felcsendül egy ismert dallam, és felharsan egy jól ismert név: Kevin! Innentől már mindenki tudja, miről és kiről is van szó. Igen, ez a Reszkessetek, betörők! Az a film, amely nélkül a karácsony szinte már elképzelhetetlen – mármint valakinek örömére, valakinek bosszúságára. Legalábbis a Reszkessetek, betörők! első két része az, amely igazán magában foglalja ezt a valódi karácsonyi hangulatot, hiszen ez a történet Macaulay Culkin nélkül nemhogy nem az igazi, de egyenesen unalmas. És a Culkin által életre hívott Kevin nélkül már valóban nincs karácsony. Most pedig olyat fogok mondani, amely valószínűleg megosztó lesz: még mindig tud újat mutatni. Korábbi soraimban már részleteztem, hogy a szürreális betörőszomorítás mögött valóban rejlik mély mondanivaló, elég csupán az öreg „hólapátos” Marleyra gondolni, aki Kevinnel összebarátkozva ismeri fel a család fontosságát, és tőle tudjuk meg, hogy félni az ember sosem lehet elég öreg. Hasonló cselekményszál a második felvonásban a galambos hölgy, aki egyedülálló karakterépítésen megy keresztül, míg Kevin félelméből első számú baráttá, segítővé növi ki magát. És még mindig van új a nap alatt.
Persze nem kell eget rengető történeti húzásokra gondolni, mégis olyan, folyamatosan felismerhető, felismerendő részletek teszik egyre és egyre szórakoztatóvá az egész történetet, amely apró mozzanatokra egy egész esztendőt kell várnunk talán, hogy felismerjük. Természetesen én sem hagytam ki a Kevin-sztori első két részét, és idén olyan felismeréseket tettem, amelyek még inkább megerősítették bennem a gondolatot, hogy a családdal jövőre sem fogjuk kihagyni. Kis téttel sem mernék fogadni, hogy túl sok embernek tűnt volna fel például, hogy az első rész pizzaháborújának végén Kevin és Buzz csörtéjét követően, a kiborult tejekkel együtt kidobják Kevin repülőjegyét is, amely – bár egy pillanatig látható a szeméttárolóban – alapjaiban ad okot a dilemmára: vajon akkor mi is Kevin otthon maradásának valódi oka? A második rész is hagyott kérdéseket, amely elgondolkodtat. Bár Kevin levelet hagy Mr. Duncan játékbolt-tulajdonosnak, aki hálával gondol a rosszcsontra, hogy megmentette a beteg gyermekek karácsonyát, ám a kedves öregúr honnan tudta, hogy az ajándékok tucatját épp a Plaza Hotelbe kell szállítani a McCallister-családnak?
Egy esztendőt kell várnunk, hogy megtudjuk, de karácsonykor, megfelelő hangulatban talán ez is kiderül…
Barna Marci
Új hozzászólás