Bár Olaszliszka az alföldi ember kedvelt hegyvidékén fekszik, neve mégsem kelt jó érzést azokban, akik hallják. Sajnos, mostani írásunk sem erősíti a vonzerejét.
A Zemplén, mint Debrecenhez legközelebb elérhető hegység, a város lakóinak kedvelt programhelyszíne. Sokan vettek arrafelé házat, építettek nyaralót, vagy csak egyszerűen kirándulnak. Hétvégeken jól érzékelhető a hegyek felé megnövekedett forgalom. A zöm a 37-es főközlekedési úton közlekedik, de nem kevés a mellékutakat választók száma sem, hiszen Tokaj és Sárospatak között számtalan érdekesség felkereshető, látnivaló akad. Ezek egyike Olaszliszka.
Nemrég újból jártam arra. Egy izraeli megrendelő kért fotókat a település zsidó temetőjéről. A kérésén kissé csodálkoztam. Az illető magyar származású. Anyaországába időről-időre visszalátogat. Mi akadálya lenne Olaszliszkára eljutásának? Az átlagpolgár úgy gondolná, a 2006-os lincselés már történelem, mindenki okult belőle, mindent megtesznek községükkel szembeni előítéletek oldására.
Valóban történnek kísérletek. Tisztelet érte, de mi haszna munkájuknak, ha egy erős kisebbség azt napról-napra lerombolja?
A mai napig a falut felkeresők, átutazók meglehetős óvatossággal közlekednek. Félnek. Sajnos az a helyzet, hogy most is bármikor megtörténhet a tizenöt évvel ezelőttihez hasonló eset.
A zsidó temető a település szélén, a Szerencs-Sátoraljaújhely vasútvonal közelében fekszik. A 37-es főközlekedési útról félkilométeres bekötés visz be a házakhoz. De milyenek közé? Putrik, ablaktalan, omladozó épületek „köszöntik” az érkezőket. Mindenütt szemét, kosz, bűz. Az utcák tele rajzó helyiekkel. Mint, akik nem találják helyüket.
A temetőt megtalálva szálltam ki kocsimból. Egy cigarettázó siheder már belém is kötött. Elzavartam. Érkezett a temetőgondnok, egy hetvenhároméves hölgy. Köszönés helyett csóválta fejét. Nagy vakmerőségnek tartotta egyedüli érkezésem. Kérdezés nélkül fogott bicskanyitogató történetekbe. Mondta, nekem még szerencsém is volt, nem feküdtek keresztbe az úton, megállásra kényszerítve az arra közlekedőt. A temetőt rendszeresen megszentségtelenítik. Bemásznak a kőkerítésen, sírköveket borogatnak, fekáliával kenik be. Rendszeresen a sírok mellett vécéznek. Kerítésen át bedobják szemetüket, de döglött macska is repült már. A messzi földről érkező híveket zaklatják, imádkozó zsidóknak bekiabálnak.
A kerítés egy rövid szakasza vaspálcákból állt. Közel hozzá a csodarabbi és családja sírjait befogadó kis épület. A zsidóság ortodox csoportjához tartozó kohenek nem lépik át a küszöböt, hanem ablakon át imádkoztak. A helyiek hosszú botokkal bökdösték, szurkálták őket. A rendőrség rendszeresen járőrözik, de ez kevés. Az „élmények”, a zaklatások következtében a felkeresők nem térnek vissza. A temető magára maradt. Hosszú csend üli meg. Temetés talán már nem lesz benne. Az utolsó, Auschwitzot túlélt olaszliszkai zsidót 1968-ban helyezték végső nyughelyére.
A temető méltatlan közegben porlad, pusztul, pusztítják. Szebb, békésebb jövőjében csak reménykedni lehet.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás