Debrecen központja gyakran élettel telik meg, aztán pedig a nyugalom oázisává válik. Amikor korlátozások nem nehezítik életünket, épp ez a kellemes kétarcúság teszi tökéletessé a belvárost. Ez azonban csak az élet felszíne.
A labdarúgás csaknem másfél évszázados gazdag történetében számos olyan vezető politikus tűnt fel, aki büszkén hirdette futball iránti elkötelezettségét, odaadó rajongását. Friedrich István azonban nemhogy rajongott a labdarúgásért, maga is űzte, s egy ízben még a magyar válogatottban is szerepelhetett.
A múltszázad labdarúgásának fénykora megannyi ikonikus személyt adott a világnak. Némelyek neve köré valóságos legendák íródtak, vagy maguk váltak egyenesen legendássá. Ilyen például hazánk Fekete párduca, Grosics Gyula vagy az aranylabdás szovjet hős, Lev Jasin. Ebben a történetben azonban másféle kapuslegendáról van szó…
Európai ember számára minden, más kontinensen található ország különös egzotikumnak számít. Izrael esetében ráadásul egy igazán sajátos és sokszínű kulturális háttérrel rendelkező országról van szó. Volt szerencsém megismerni ezt a számunkra talán szokatlannak nevezhető atmoszférát és személyesen megtapasztalni a főváros, Jeruzsálem szellemiségét.
Három esztendeje, ha hétköznap esténként valaki belép a belváros valamely jellegzetes bárjába, feledhetetlen élményben lesz része. Két, mindenre elszánt kvízmester hangja zengi be a teret, világgá kiáltva a helyes megfejtést. Ők Boruzs János és Boruzs Marcell, a Kvízözön alapítói.
Kihaló mesterségek egyike a teknővájás. Tipikus, cigányok végezte munka. A velük szembeni előítéletektől függetlenül szorgosan készítették a faeszközöket, leginkább teknőket, fakanalakat, edényeket.
Egy 1891. október 6-án kelt börtönvizsgálati jegyzőkönyv említi, hogy a debreceni városháza pincéjében a börtön és rendőrségi börtön funkciójának megfelelően látja el feladatát.
A koronavírus kapcsán számtalan korábbi járvánnyal kapcsolatos visszaemlékezés, munka látott napvilágot. Hetilapok, folyóiratok tematikus oldalakon foglalkoznak a jelennel és a múlt fertőzéseivel.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.