Hála az orvostudomány fejlettségének, ma már tényleg mindenre van orvosság és a legelvetemültebb betegségek is egyre inkább gyógyíthatóbbakká válnak. A halandó amint rendellenességet tapasztal megszokott közérzetéhez képest, kapja magát, és uccu a háziorvoshoz, ahol kivárja, amíg sorra kerül.
Most valami rövid, magvas véleményt kellene írni aról, hogy az állam a legutóbbi intézkedései közül melyikkel és mennyire segíti az anyákat, hogy a társadalom időnként felsejlő gesztusai között találhatunk-e olyat, amiből kicsit megkönnyebbülhet az anyai szív.
Méghogy szegények vagyunk! Ne, ne már! Hát, amióta vesztegelünk itt egymás mögött ebben a sorban,aztán alig haladunk valamicskét. Pedig a pénztárosnő igazán szorgalmasan veri a billentyűket. Közben a sor meg jó, ha félóránként csosszan egyet előre.
Kevés olyan ember él az országban, különösen Debrecenben, aki megjárta a második világháborúhoz kapcsolódó Gulág-világot. A 87 éves Rizák István ma is élő szemtanú, akiről könyv jelent meg. Megrázó, de emberileg felemelő emlékeiről olvasható itt és most néhány részlet.
A Milleneumra készült az ország. Bökönyben, a szabolcsi kis faluban 1896-ban alig ezren laktak. A Fő utcán, a templom környékén jól megfért egymás mellett a kocsma, a tanító háza, meg Schiffmannék kis szatócsboltja.
A nagymamám falun született, ott élt, és ott is temették el a kertje végében húzódó apró temetőben. Bölcsességét és tapasztalatát helyben, a falu aranyosi végétől a másikig szerezte. Nem a saját kárán tanulva, hanem a családfáján, a törzshöz közelebb kapaszkodó, szorosan ölelkező levélfelmenőitől gyűjtötte.
Hogyan is lehetne mindössze néhány szóban összefoglalni és értékelni azt a több mint egy évtizedes korszakot, amely az első tudatos, kisiskolás cselekvésektől az állandó, tettekben gazdag, önálló életig tart? A híres krisztusi szókapcsolat jut eszembe: kezdet és vég.
Németh István (becenevén Isti) 1993-ban látta meg a napvilágot. A debreceni Szent Család plébánia templomában kiskora óta végzett szolgálatot. 2018. június 23-án szentelték pappá, majd püspöke tanulmányai folytatását kérte tőle és Rómába küldte tanulni.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.