Öt esztendő nagy idő. A huszadik században bő öt-öt esztendőbe belefért egy-egy világrengető háború. Fél évtized elegendő arra, hogy egy új élet kezdjen felcseperedni, de épp ennyi idő egy önkormányzati ciklus is. Most pedig ennyi volt az egyetem…
Szokták mondani, hogy valami most nem véget ért, hanem most kezdődik igazán. Nyilvánvalóan jogos meglátás és a maga értelmében technikailag vitathatatlan is. Mégis befejeződött egy olyan korszak, amelybe az élet minden területe belefért egy kicsit. Egy alapszakba és egy mesterszakba. Munkába, tanulásba, barátokba, szerelmekbe, bulikba és betegségekbe, másnapokba és gyógyulásokba, dőzsölésbe és nélkülözésbe fért bele az élet. És nem is akármilyen élet ért most véget ezzel sokunk számára. A 2020-21-es tanesztendőt ugyanis elvette a járványarcú sors. Elvette és sohasem adja már vissza. Azóta is lehetetlenül bántó és sokkoló felidézni, hogy az a bizonyos kínzó, fojtó, korlátozó időszak miket tartogathatott volna mindezek a kínok nélkül. És már nem tudjuk meg soha.
Aztán életünk vonata berobogott egy olyan állomásra, amit diplomának hívnak. Máté Péter óta tudjuk, hogy „egyszer nélkülünk megy a vonat tovább…”. Hát most leszálltunk. Maradt fájó hiány. Kétségtelen, hogy a „Mi lett volna, ha?” kérdés most semmiképp sem irreleváns. Erre talán évszázadok múltán is emlékezni fognak utódaink. Mégis így volt szép…
Barna Marci
Új hozzászólás