Belépek a „terembe”, átlépve a halványodó, foltos narancssárga ajtó küszöbét. Ismeretlen arcok, szempárok szegeződnek rám. Ki tovább bámul, ki lesüti szemét, visszatemetkezve telefonjába, majd furcsa zaj támad. Amolyan múltbéli, kísérteties zaj, és nem érzem, hogy haladnánk bármerre is, pedig mégis…
(Hossza várakozás után végre kinyílt a foltos, koszos, halvány narancssárga ajtó. Már a nyit-zár procedúra is olyan fáradt, pöfögő, elhaló hangot hallatott, hogy szinte féltem belépni. Aztán mégis megtettem.)
Az ajtónyitó úriember fáradt, kissé flegma, unott hangon szól: - Jó napot…!
- Jó napot kívánok! – felelek neki kicsivel lelkesebben, bár erőltetetten, majd odébbállok.
Végigmérem az arcokat, hátha akad valaki mellett, mögött, előtt egy szabad szék, ahova nem szívesen, de leülhetnék. Nincs erre lehetőség. Egyesek méregetnek. Egy fehérsapkás, tetovált karú harmincas srác fülhallgatóval a fülében bámul untalan, mintha valamiféle eddig sosem tapasztalt jelenség tanúja volna. Két ifjú hölgy – meglehetősen lenge öltözetben, egyikük orvosi tapaszoktól sújtva – beszéli ki az előző napi – vélhetően tánc – fellépés tapasztalatait, rám ügyet sem vetve. A figyelmemet hirtelen mégis más ragadja meg. No, nem a hölgyek adottságai, sokkal inkább egyfajta, a levegőben terjengő ismerős, most mégis idegenül szúrós, olajos aromájú bűz. Oly szag, amely hirtelen kísértetiesen nyikorgó-zörgő hangokkal társul. Amolyan, a történelem órán tanultak alapján a sztálini rémkor technológiáját, az egykori kék, budapesti metrókocsikat ijesztően felidéző zajok vágnak át fülemen.
Az ülőhely hiányában mellettem magasodó, tekintélyesen megtermett, vikingszakállas, ingbe burkolózott, fültágítós fiatalember okfejtést ecsetel a – vélhetően – barátnőjének: - Tehát, ha Kriszti azt a címet adta meg, akkor először oda kellene majd elnézni, aztán onnan autóval…
Bár nem hallgatózom, ennyit mégis hallottam, hiszen a folytatást már nem fogom fel. Egy pillantással ugyanis máris megfejtem a „szocreál” szagok egyik forrását. Az általam is igénybe vett ajtó melletti rozsdás székszerkezetek és olajos, helyenként lyukas padlóelemek rohadó, poros, koszos darabkái olyan egyedülálló aromát bocsátanak ki magukból, amelyet ezer közül is megismer egy jófajta, tősgyökeres magyar ember. Mindeközben felszabadul egy szék. Célba is veszem, bár kissé félve, hiszen a szürke, helyenként a járókelők bűneitől feketére mocskolódott padlószerkezet korántsem életbiztosítás. A székre ülve szinte érzem ruhámon azt a bűzt, erkölcsi fertőt, poros évtizedeket, amelyek évek alatt lepték el ezt a közeget. Laptoptáskámat és sokat látott hátizsákomat magam mellé helyezve b-közepet megszégyenítő felhő száll fel, noha nem pirotechnika okán, hanem porból, koszból és egyéb ismeretlen eredetű szennyeződések elegyéből fakadóan. A szétváló felhő mögött megpillantom a túlvégen üresen „várakozó” székek találkozását egy igen korrodálódott vascsőben, amely alatt közvetlenül valamiféle csontra hasonlító, talán műanyag vagy épp bármilyen törött alkatrészszerűség őrzi az otthagyott rágókat, ételmaradékokat.
Egy kattintással meg is örökítem a „csendéletet”. A háttérben három, vélhetően távozni készülődő, egyaránt bőven tetovált, márkás, feszülős pólót viselő fiatalember kacag. Aligha rajtam, hiszen egy csúcskategóriás mobiltelefon képernyőjét bújva, arra mutogatva élvezik erőltetve a pillanatot. Nagyon lassan telnek a percek, az engem, minket körüllengő fojtó környezet pedig egyre nehezebbé és nehezebbé tesz minden mozzanatot. Messze még a vége…
Nem kell túlgondolni, senki ne lásson bele többet vagy kevesebbet mindebbe, mint ami valójában! Ez csupán egy buszos utazás leirata. A valóság. A létezés, amelynek mocsokgőzös ködében a Volán beleringatja Magyarországot egy álomba, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor minket is elér a 21. század tiszta szele. Mi meg csak reméljük, hogy legalább a buszokat eléri a változás.
Barna Marci
Új hozzászólás