Debrecen belvárosában egyre erősödő tendenciát mutat a hajléktalanság, ez pedig már „kézzel fogható” konfliktusokat is szolgáltat a belváros ártatlan népére nézve. Az illetékesek tehetetlenek. Igaz történet alapján!
Nemrégiben történt, hogy kedves cimborámmal az Európa-bajnokság okán néhány sör kíséretében tévéztünk, beszélgettünk törzshelyünkön, a Csapó utcán. A környék általános zárási időpontja után útnak eredtünk hazafelé - ő előrébb, én pedig a mellékhelyiség szükségességének törvényei miatt némileg lemaradva. Mire utolértem, már tettre készen guggolt a Fórum előtti tér sötétjében magányosan. No félreértés ne essék, nem az este következményei miatt, és inkább csak félig magányosan. Előtte ugyanis kerekesszék árválkodott rajta pokrócokkal, jóformán alatta pedig az a „közismert” utcalakó, aki - talán sejthető - okokból mindkét alsó végtagját elvesztette. Cimborám egészségügyi ismeretekben meglehetősen jártas, így elengedhetetlen kötelességemnek éreztem, hogy segítsek. Mire odaértem, már éledezett a feleségével egyébként gyakorta közveszélyesen ordítozó, csapzott hajléktalan férfi.
A közterület-felügyeletnek rendre meggyűlik a baja vele és társaival, ám ezúttal meglehetősen jámbor, ám alkoholos bűzétől és a higiénia hiányától kifejezetten nehezen megközelíthető volt. A mentősöket felhívva már sejtettük, hogy ismerőssel lesz dolga az ambulanciának.
- Az a férfi, akinek nincs lába? - hangzott a kérdés a diszpécsertől.
- Igen - felelt cimborám
- Akkor hamarosan érkezünk, aztán meglátjuk… - zárta le némileg lemondóan a telefon túlvégén ülő alkalmazott.
A mentősök kifejezetten gyorsan kiértek, ám addigra felsegítettük az illetőt. A mentősöknek nem volt újdonság, nekünk igen. Bőven akadt, többek közt az a húszezresekben és egyéb nagy címletekben bővelkedő pénzkupac, amely az egyik pokróc alól kezdett kihullani, sok más egyébbel, így teli doboz cigarettákkal együtt. Az erre irányuló kérdéseket talán nem kell részletezni.
A mentősökkel néhány mondatos párbeszéd után megállapodtunk, hogy a mór megtette kötelességét, ők is tovább álltak, mi is folytattuk utunkat. A férfi elmondása alapján az Árpád tér felé várta az éjszaka közepén dolgozó párja.
- Nincs egy tüzetek? - sejthető volt a jócskán ittas kérdés.
Nemlegesen feleltünk, tűzgyújtó alkalmatosság hiányában, majd a kerekesszékes utcalakó lassacskán gurult a számára ellenkező irányba. Majd eltűnt az éj árnyai közt. Ő pedig csak egy volt a sokból, akik hangjukkal, erőszakosságukkal, viselkedésükkel napról-napra keltik fel a köz figyelmét. Az illetékes szervek, hatóságok pedig tehetetlenek. Tehetetlenek a tehetetlennel…
Barna Marci
Új hozzászólás